2019 november 14 - csütörtök
Kezdőlap > 2. INGYENENERGIA > 2.4. Az ingyenenergia titkai

2.4. Az ingyenenergia titkai

Írta: Tom Bearden; 1993 február 9

Ezen az oldalon Tom Bearden könyvét olvashatod el. Ez Bearden három nagyobb lélegzetű írása közül a második.

Néhány meghatározás

Először is tisztázzunk néhány fogalmat.

A kvantummechanikai vákuum: Olyan “idő-tér”, mely a virtuális részecskék hihetetlenül intenzív fluxusával van kitöltve. Itt telítettség van, nem pedig üresség. Mivel az elektromágnesességről lesz szó a továbbiakban, ezért mi a virtuális fotonok hatalmas fluxus sűrűségével fogunk foglalkozni.

Energia és potenciál: Az energia a vákuumban lévő virtuális részecskék fluxusának statikus vagy dinamikus rendezettsége. Egy adott “mező” energiájánál egyszerűen kiválasztjuk az adott mező un. kvantum részecskéjét és csak ezt a fajta virtuális részecske fluxust vesszük figyelembe.

A potenciál a vákuum virtuális részecske fluxusának statikus vagy dinamikus rendezettsége. Hoppá! Ez pontosan megegyezik az energia definíciójával. Így is van. Az energia és a potenciál egy és ugyanazon dolog. És egyik sincs helyesen meghatározva a mai fizikában.

Hagyományosan úgy hangzik, hogy “Az energia az munkavégző képesség.” Ez teljesen helytelen! Az energia rendelkezik a munkavégzési kapacitással, mivel a munka helyesen lett meghatározva, azaz az energia (rendezettség) disszipációja (rendezetlenné tétele, szétszórása). Az energia szétszórása jelenti a munkavégzést. Ez nem energia! Vagyis az energiát nem lehet meghatározni saját maga szétszórásaként!

Nézzük meg ezt a következőképpen: Az ember rendelkezik a horgászás képességével. Ez igaz, de ez nem egy definíció, mivel a definíció bizonyos értelemben egyfajta személyazonosságot jelent. Nem mondhatjuk, hogy az ember olyan valaki, aki képes horgászni. Ez egy aldefiníció lehet, igen, de ez nem teljesen igaz. Hasonlóképpen az energiának van munkavégző képessége, ez az egyik jellemzője. De az energia a virtuális részecske fluxus (VRF) rendezettsége. (Mostantól csak az elektromágnesességgel fogunk foglalkozni.)

Skaláris és vektor potenciálok: A skaláris potenciál a vákuum VRF bármely, a megfigyelő szemszögéből statikus rendezettsége. A vektor potenciál a vákuum VRF bármely, a megfigyelő szemszögéből dinamikus rendezettsége. Minket az elektrosztatikus skaláris potenciál érdekel. Ez egy statikus rendezettség – egy állandó minta – a vákuum VRF-ában, akárcsak az örvény a folyó árjában.

A skaláris potenciálnak van egy belső struktúrája.

A skaláris potenciál struktúrája: Whitaker és Ziolkowski részletes bizonyítéka alapján bármilyen skaláris potenciált matematikailag lebonthatunk kétirányú hullámpárok harmonikus sorozatásra. Az 1. ábra ezt a Whittaker/Ziolkowski (WZ) struktúrát mutatja.

fig1a 2.4. Az ingyenenergia titkai

1a. ábra. A skaláris potenciál belső hullámszerkezete

fig1b 2.4. Az ingyenenergia titkai

1b. ábra. A skaláris potenciál belső hullámszerkezete

Minden egyes párban az előremenő-idő hullám egyik irányba megy, ennek a fázis kiegészítő (fordított idejű) válaszhulláma pedig a másik irányba. A nemlineáris fázis párok optikai torzítását korrigáló elmélet szerint a hullámpárok pontosan helyezkednek el a térben egymáshoz képest. A két hullám a térben fázisban van, de az időben 180 fokkal eltérnek egymástól. A hullámot fotonok alkotják, az ellenhullámot pedig antifotonok. Ebből következik, hogy amint a hullámok és antihullámok egymáson keresztül hatolnak, a fotonok és antifotonok összekapcsolódnak majd szétválnak. A foton és antifoton hullámjellemzőkkel rendelkezik, mivel frekvenciája van. Ha a hullám aspektusok pontosan rendezettek és tökéletesen együtt futnak, akkor ugyanez elmondható a foton részecske aspektusára is.

A potenciál az Univerzumon keresztüláradó rendezettség: Van egy – bámulatosan – tökéletes belső rendezettség a VRF-ban, ami elektrosztatikus skaláris potenciálként jelenik meg! Ezen kívül tökéletes hullám/antihullám is megfigyelhető benne. Mikor összegyűjtünk töltéseket egy kis gömbön vagy egy területen, a skaláris EM potenciál a teljes univerzumon keresztül hatol. Ebben az EM hullámok végtelen, fáziszárt, időben terjedő harmonikus sorozata található, melyek a töltésekből jönnek és a világegyetem legtávolabbi pontjaiba is elhatolnak. Ezen kívül az EM hullámok végtelen, fáziszárt, időben ellenkező irányba terjedő harmonikus sorozatával is rendelkezünk, melyek a világegyetem összes pontjából térnek vissza a forrást alkotó “összegyűjtött töltésekhez”.

A potenciál az energia folyama: A lényeg az, hogy létre kell hoznunk egy erőteljes, rejtett, kétirányú energia folyamot az összegyűjtött töltések és a világegyetem összes pontja között. Végtelen energia rejlik ezekben a kialakuló hullámokban és antihullámokban. De egy lokalizált régióban minden egyes hullám energiasűrűsége véges. Mivel a véges áramkörökben a potenciál a lokalizált tömegek egy csoportjával lép kapcsolatba, ezért a potenciál helyi energiasűrűségével (joule/coulomb) kell számolnunk.

De felejtsük el a potenciál hagyományos, mitikus vizualizációját, miszerint egy egységnyi töltést veszünk ki a végtelenből “az erőtér ellen hatva”. Nincs semmiféle erőtér a vákuumban, mint ahogy ezt jól tudjuk a kvantumfizikából. Newton 3. törvénye szerint minden erőnek párban kell megjelennie, ahol minden egyes pár tartalmaz egy erőt és egy vele egyező ellenerőt. Ebből a nézőpontból kiindulva nincs olyan dolog, hogy EM erőtér vagy erőtér hullám a vákuumban. Ott csak a vákuumban megjelenő vákuum potenciál értékek vannak. A vákuumban az EM hullám nem más, mint az elektrosztatikus skaláris potenciál és a magnetosztatikus skaláris potenciál fáziszárt hullámainak egy része. És minden egyes ilyen hullámrészhez egyidejűleg egy fázis pár hullámrész is tartozik Newton 3. törvénye értelmében.

Newton 3. törvénye szerint az erők mindig két egyforma nagyságú, de ellentétes irányú erőpárokból állnak.

Mind a hullám, mind az antihullám egyidejűleg létezik a vákuumban, ezért ez egy feszültség potenciál hullám, nem pedig erőtér hullám. Ez a hanghullámhoz hasonlítható, amely longitudinális, nem transzverzális.

Az EM vákuum hullámok és az anyag kölcsönhatásakor (az un. “foton” kölcsönhatáskor) a hullám az atomot körülvevő elektronfelhővel lép félig kölcsönhatásba, ezáltal fordító erőket adva át, míg az antihullám félig kerül kölcsönhatásba az atommaggal. Ez biztosítja a Newton 3. törvénye szerinti erőket (hullámokat). A vákuumban lévő EM hullám elektrogravitációs hullám.

Az energia belülről végtelen és határtalan: A statikus potenciál – mely plusz energia – belülről dinamikus és végtelen. Az energia belülről dinamikus és végtelen! De ennek véges energiasűrűsége van az idő-tér egy helyi régiójában. Mivel az energia az anyaggal lokálisan lép kölcsönhatásba, ezért a helyi energiasűrűséggel kell számolnunk (joule/coulomb).

Egy nagy fontosságú elv: Az áramkörben csak úgy rendelkezhetünk egy véges energiával, amit disszipálhatunk a munkavégzés során, ha először rendelkezünk a potenciál helyi energiasűrűségével, mely a helyi, tömeggel rendelkező gyűjtővel lép kölcsönhatásba. A kölcsönható, tömeggel rendelkező gyűjtő rendszerint az áramkörben lévő szabad elektron (szabad elektronok felhője). Azaz (joule/coulomb x coulomb); (joule/gram x gram); (joule/m3 x m3); stb.

Feszültség, Erő, Potenciál fok, Terhelés és Munka: Nézzük meg most ezt az áramkör szempontjából. A hagyományos meghatározások szerint ez egy nagy összevisszaság. A feszültséget lényegében “potenciálesésként” definiálják. Más szavakkal fogalmazva, ez a “véges mennyiségű” potenciál fok disszipálása (rendezetlenné tétele). De az egyetlen módja annak, hogy a végtelen energia/potenciál fokból “véges mennyiségűt” vehessünk az, hogy először kölcsönhatásba kerül a véges “gyűjtő” tömege a potenciál fok belső, véges energiasűrűségével. Pl. (a gyűjtéshez rendelkezésre álló joule/coulomb) * (összegyűjtött coulomb) = a kölcsönhatásba lépő fölös joul-okkal, melyeket disszipálni lehet.

Tehát a feszültség a plusz energia/potenciál fok egy véges halmaza. A potenciálnak vagy egy részének a disszipációja nem potenciál! Logikailag nem lehet meghatározni a potenciált a saját disszipációjaként!

Jelenleg a “feszültség” fogalmát két teljesen ellentmondó módon használjuk az elektromos fizikában. A következő dolog okozza a zavart: Veszünk egy potenciál fokot (melynek helyi energia sűrűsége van), és összegyűjtjük töltött tömegeken keresztül egy adott helyen – rendszerint az áramkörünkben a szabad elektronok alkotta elektronfelhő révén. Ezáltal a potenciál fok véges energiasűrűségét a helyi régióban energia per coulomb-ban fejezzük ki. A potenciál fok tulajdonképpen a környezeti potenciál közötti csere, így az plusz energiasűrűséggel rendelkezik (melynek értéke lehet pozitív vagy negatív). Ezután összegyűjtjük ezt a potenciált (vagy potenciál sűrűséget) az adott töltéseknél, melyek apró potenciál fokokként jelennek meg minden egyes szabad elektronnál. A potenciál fok helyi energiasűrűsége szorozva a gyűjtő tömeggel megadja az összegyűjtött plusz energiát. Minden egyes töltött részecskénél ez a kis potenciál fok és a vele párban lévő részecske együtt egy kis erőt hoz létre. F nem egyszerűen a*m szorzata, ahol a tömeget és a gyorsulást egymástól elválaszthatatlan dolgoknak tartjuk. Ez a kicsi potencializált elektron (ez a kis EM erő) saját magát mozgatja az áramkörön belül. A terhelésben (szétszóróban) a kis potencializált elektron (a kis erő) ki van téve “rángatásnak” és gyorsításnak, ez készteti energia kisugárzásra. Amikor az energia a terhelésben (szétszóróban) kisugárzódik a tér összes irányába, akkor az elektron potenciál foka lecsökken nullára, ezáltal lecsökkentve ezt a “Kis erőt” is nullára.

Az energia összegyűjtése és disszipálása

Energiaszórás és energiagyűjtés: A skaláris potenciál helyi energiasűrűségét joule/coulomb-ban számoljuk. Vagyis egy adott töltésű gömbben (véges áramkörben) a potenciálfokból összegyűjtött energia mennyisége a véges töltésű vevőben/gyűjtőben egyenlő az energia per coulomb, azaz potenciálfok szorozva a potenciálfokot összegyűjtő töltéssel. Az áramerősség az aktivált (potencializált) töltés per másodperc, azaz az egy másodperc alatt disszipált potenciálfok. Az áram szorozva az idővel megadja azt a töltésmennyiséget, amely az adott idő alatt disszipálódik. A disszipáció az aktivizált töltések és a plusz, összegyűjtött energia szorzata, mely megadja a terhelésben elvégzett munkát.

A gyűjtést úgy határozzuk meg, mint a potenciálfok (forrás) és az áramkörben lévő töltött tömeg kapcsolatát, mely egy véges késleltetési idő alatt nem engedi meg, hogy a potencializált szabad elektronok áramként folyjanak. A gyűjtőben ezalatt a késleltetési idő alatt a csapdába ejtett elektronok a potenciálfok által “aktivizálódnak”.

A gyakorlatban ez a késleltetési idő relaxációs időként ismeretes ez elektrongázoknál (a vezetékben vagy áramkörben). A gyűjtő az áramkör része, melynek van egy hasznos, véges relaxációs ideje. Ezalatt a relaxációs idő alatt az elektronok potencializálódnak anélkül, hogy elektronáramot hoznának lére. Minden egyes gyűjtő/vevő szabad elektron egy kis potenciálfokra tesz szert. Más szavakkal, ezalatt a véges relaxációs (gyűjtési) idő alatt potenciált veszünk fel a forrásból, de ekkor még nincs áram. Ezáltal energiát (potenciált) nyerünk, nem pedig teljesítményt, mely a feszültség és az áramerősség szorzata. A relaxációs idő alatt a forrásból csak VRF-t vonunk ki, mely folyamatosan utánpótlódik a megsértett VRF csere miatt. Nem veszünk fel teljesítményt a forrásból a relaxációs idő alatt, hanem csak szabad energiasűrűséghez jutunk hozzá. Ez a szabad energiasűrűség, mely a véges számú elektronokhoz kapcsolódik, összegyűjtött véges mennyiségű energiát szolgáltat. Ezek ismeretében kezdjük el a folyamat ismertetését elölről és menjünk még egyszer végig rajta a hasznos “ingyenenergia” szemszögéből.

Az elektron gáz. A vezetékekben lévő hagyományos elekron gáz meghatározását használjuk. Bár ebben az elektron gázban az elektronok a kvantummechanika törvényei szerint mozognak, nem pedig klasszikus mechanika törvényei által, mi mégis a kettő kombinációját használjuk. Vagyis az elektronokról és azok mozgásáról beszélve a klasszikus mechanikát fogjuk használni, mivel ez felel meg a céljainknak.

Mikor az áramkört a potenciálfok forráshoz kapcsoljuk (mondjuk egy akkumulátorhoz), az első dolog, ami történik, hogy a potenciálfok eléri az összekötő vezetéket és elkezd előrehaladni majdnem fénysebességgel. Ez a potenciálfok, amint a vezetékben halad, “hozzákapcsolódik” a szabad elektronok alkotta elektrongázhoz. Viszont ezek az elektronok a vezeték belsejében alig tudnak elmozdulni, mindössze csak “arrébb csúsznak”, ezáltal “lyuk” sebességre kapcsolva, mely a cm/s töredéke. A felszínen a dolgok csak egy kicsit térnek el. Mint jól tudjuk, a vezetékben az “áram” legnagyobb része a felületen halad, ezáltal hozva létre a “skin” hatást.

Vagyis először kis feszültségfokok jelennek meg az összes szabad elektronon, kis Df-vel minden egyes elektronon. A [Df*me] páros, ahol me az elektron tömege létrehoz egy kis DEe-t. [Ez így pontos, a hagyományos EM fogalmai szerint egy E mező van jelen a vákuumban, mely abszurdum. A kvantummechanikából jól ismert tény, hogy nincs megfigyelhető erőtér a vákuumban. Mint ahogy Feynman kijelentette, csak az erőtér potenciálja létezik a vákuumban, nem pedig az erőtér, mint olyan. Vagy mint ahogy Lindsay és Margenau rámutattak a Foundation of Phisics-ben, nincs megfigyelhető erő, csak akkor, ha a tömeg is jelen van.] Mi ezt még erőteljesebben jelentjük ki: Nem csak F = ma, hanem F = ma (hármas egyenőség jellel, a nem relativisztikus esetben.) Mivel nincs megfigyelhető tömeg a vákuumban, ezért nincs megfigyelhető F erő sem.

Erő, Potenciálfok kapcsolat és Elektronátvitel

A potenciálfokhoz kapcsolt elektronok magukat mozgatják. A lényeg az, hogy mikor a kapcsolt potenciálfok által aktivált elektron saját magát mozgatja, akkor elveszíti az aktiváltságát (azaz a hozzákapcsolt potenciálfokot).

Hadd mondjam el ugyanezt még egyszer egy kicsit részletesebben. Felejtsük el a szabványos fogalmat miszerint az E mező okozza az elektron mozgását. Felejtsük el azt a fogalmat is, miszerint az E mező: E = –Df. A fizikai alapfogalmak szerint ezek az egyenletek hibásak, ha a vákuumra vonatkoztatjuk. Az EM erőterek (a kvantummechanika alapvető elméletei szerint) olyan hatások, melyek csak a töltött részecskék esetében vannak jelen és egyáltalán nem léteznek elkülönülten vagy csak a vákuumban. Az E = –Df helyett a vákuumban a helyes egyenlet valami ehhez hasonló lehetne: PE = –Df. Ebben az esetben helyesen jelentjük ki, hogy a potenciálfok PE biztosítja a potenciált ahhoz, hogy létrejöjjön egy antipárhuzamos E mező a kapcsolt/összegyűjtött töltött tömegben és körülötte, ahol a potenciálfok nagyságát és irányát a –Df adja meg akkor és csakis akkor, ha a töltött részecske összekapcsolódik a PE-hez.

Bármilyen aránynál az aktivált/potecializált elektron magát mozgatja. Ennek az az oka, hogy ez egy erő. Az erő egyenlő a tömeg és a gyorsulás szorzatával (nem relativisztikus esetben). Tehát az aktivált/potecializált elektron folyamatosan gyorsul. Ugyanakkor ez a mozgás a vezetéken belül akadályozva van. A gyorsuló mozgás megkezdéséhez az elektron először a rézvezeték külső felületére kell, ogy eljusson.

A gyűjtő: Van egy áramköri elemünk, amit gyűjtőnek hívunk. (Ez lehet egy speciális tekercs, amit speciális anyagból készítünk, vagy egy kondenzátor, amit félvezető fegyverzettel látunk el a hagyományos vezető lemezek helyett, vagy ezek különböző kombinációi.) Fontos, hogy a gyűjtő speciális anyagból készüljön, amely szabad elektron gázokat tartalmaz, mely elektronok nem mozdulnak el áram formályában (természetesen vadul száguldoznak egy mikroszkopikus pont körül, de az eredő elmozdulásuk nulla lesz) egy véges késleltetési (relaxációs) idő alatt, mikor is feljutnak a vezető felszínére és előkészülődnek az áramként való áramlásra. Nevezzük el az elektronokat NEEE-nek (nulla eredő elmozdulású elektronnak) ezalatt a véges relaxációs idő alatt. Ez alatt a “nem áramló” idő alatt az NEEE elektronok potencializáltak/aktiváltak lesznek a gyűjtő által szolgáltatott potenciálfoktól. Vagyis az NEE idő alatt az NEEE elektronok potencializálódnak és mindegyik értéke Df * me lesz.

Az ingyenenergia titka

Két áramkör/Két ciklus: Két áramkört és két ciklust fogunk használni, mint ahogy ez a 2. ábrán is látszik.

fig2 2.4. Az ingyenenergia titkai

2. ábra. A szabad energia kinyerésének és felhasználásának titka

  1. Egy gyűjtőt kell kapcsolnunk a potenciál elsődleges forrásához (egy akkumulátorhoz) azalatt a rövid idő alatt, amíg az áram még nem folyik, de a potenciál már megvan. (Más szavakkal, a gyűjtő relaxációs ideje alatt megengedjük a VRF-nak, hogy a gyűjtő NEEE elektronjaihoz áramoljanak és aktiválják/potencializálják azokat, de még nem engedjük meg, hogy az elektronok áramként áramoljanak, hanem csak hogy fel-le mozogjanak a gyűjtő vezetékében.) Ez a kétciklusos folyamat első ciklusa: Ez az árammentes potenciálfok – azaz teljesítménymentes energia – összegyűjtése a potenciál forrásából (akkumulátorból) a gyűjtőbe. A gyűjtési ciklus/idő alatt az áramnak nem szabad folynia (az ideális esetben). Ingyen “feltöltjük” a gyűjtőt, ami által az másodlagos forrássá/akkumulátorrá válik.
  2. A gyűjtő (potencializáló/aktiváló) ciklus végén az első áramkörben a potencializált gyűjtő (a feltöltött másodlagos áramforrás) élesen lekapcsolódik az elsődleges potenciálforrásról (akkumulátorról) és ugyanabban az időben hozzákapcsolódik egy második zárt áramkörhöz, mely a terhelést is tartalmazza. Fontos: a második ciklusban a potencializált gyűjtő a véges plusz EM energiájával és a terhelés egy teljesen elválasztott, zárt áramkörhöz kapcsolódik, miközben semmiféle kapcsolattal nem rendelkezik az eredeti potenciálforrással (akkumulátorral). A második ciklus alatt az elsődleges forrás (akkumulátor) nem kapcsolódik semmihez.

Más szavakkal mondva, mindaz, amit az elsődleges forrásból (akkumulátor) felveszünk nem más, mint árammentes, erőtérmentes potenciálfok. Úgymond a potenciálfok egy kis darabkáját vettük csak fel a forrásból, semmi mást.

Egyszerűen csak megszorozzuk a potenciálfok helyi energiasűrűségét (az úgynevezett feszültséget, mely valójában fölös joule/columb) az “aktivált” töltések számával. Ezáltal nem veszünk fel teljesítményt az akkumulátorból, így nem végzünk munkát az akkumulátor belső ellenállásán, azaz nem hozunk létre a zárt áramkörökre jellemző elektron áramot. Ilyen áramot nem engedélyezünk.

Ehelyett az aktivált gyűjtőt használjuk ideiglenes, másodlagos akkumulátorként. Ezt a másodlagos akkumulátort hagyományos módon alkalmazzuk a terhelés meghajtására, mely végső soron megsemmisíti a másodlagos akkumulátort (disszipálja annak az összegyűjtött EM energiáját). De ez nincs hatással az elsődleges forrásra, mivel azt sohasem használjuk közvetlenül a terhelés táplálására. Ezt csak a potenciálfok, vagyis az energiasűrűség végtelen forrásaként használjuk.

A Hagyományos Teljesítmény Kinyerő Áramkör

A hagyományos áramkör: Kalandozzunk el egy pillanatra. A hagyományos elektromos módszereknél a potenciálforrás, mely bipolaritás, a terhelésre kapcsolódik. Ez a külső terhelést és az akkumulátor belső ellenállását sorba kapcsolja és ez adja a “teljes áramköri terhelést”. Ezután az elektronok átáramolnak mind a külső terhelésen, mind pedig az akkumulátor belső ellenállásán a forrás “elektronban gazdag” polaritásától az “elektronban szegény” polaritása felé. A belső ellenálláson történő energiafelhasználás az akkumulátor kémiai energiája ellen hat, mely létrehozza a töltésszétválasztást, azaz a bipolaritást. Ily módon a töltésszétválasztás forrása, mely létrehozza a potenciálfokot, lerombolódik, miközben az elektronok áramolnak, ezáltal lerombolva a forrás potenciálfokát.

Más szóval, mi, mérnökök arra lettünk okítva, hogy romboljuk le a bipolaritást, amely lerombolja magát a potenciálforrást! Hihetetlen, hogy minket mérnököket és tudósokat arra tanítottak, hogy a természettől ingyen kapott EM energia forrását leromboljuk, miközben meghajtjuk a terhelést! A tény az, hogy a mi tanáraink se tanultak mást, csak ezt az önromboló módszert!

Víz-hasonlat

Képzeljünk el egy vízkereket, ami egy malmot hajt. A kerék előtt egy gát van, mely eltereli a folyó vizének egy részét a vízkerékhez, mikor a gát nyitva van. Az elterelt víz lefelé folyik a vízkerékhez, megforgatja azt és a felhasznált víz visszakerül a folyóba. Milyen bolond lenne ez, aki egy csigát és egy kötelet erősítene a vízkerékhez és a gáthoz úgy, hogy mikor a kerék forog, akkor a forgási energia egy része a gát bezárására fordítódna, ezáltal leállítva a vízkereket? Ha így tennénk, akkor a zsilip kinyitása után a vízkerék csak addig forogna, míg a zsilipet önmaga be nem zárná. Ekkor munkával kellene fizetnünk azért, hogy kinyissuk a zsilipet újra és újra és újra. Egyetlen magára valamit is adó “vízkerék mérnök” nem tervezne ilyen esztelen, értelmetlen dolgot. De pontosan ezt tesszük mi, mérnökök, az elektronika fizikusai és a tudósok! Nincsenek energia mérnökök vagy energia tudósok, helyettük villamos mérnökök és tudósok vannak. Mi mindannyian energiaforrás rombolók vagyunk! Ebben az írásban “a történelem által feljegyzett legjelentősebb és legpéldanélkülibb tudományos abberációt” – ahogy Tesla nevezte a hagyományos elekromágnesességet – szeretném korrigálni. Energiamérnökként csak egyszer kell fizetnünk az energiaforrásért, ezután pedig addig vehetünk ki energiát belőle, ameddig csak akarjuk.

A külső terhelés meghajtása ingyenes, csak a forrás teljesítménye kerül pénzbe

Itt következik az ingyen energiaforrás varázslatos titka: A külső terhelés meghajtása teljesen ingyenes és mindig is az volt. Bármilyen terhelést tartalmazó áramkörben az egyetlen teljesítmény, amiért fizetni kell és mindig is kellett, az a teljesítmény, amivel – azt helytelenül használva – leromboltuk az elsődleges forrást. Az egyetlen teljesítmény, ami munkába/pénzbe került a helytelenül használt teljesítmény a forráson belül, mely “bezárja a zsilipeket” és lerombolja a forrást. Az áramszolgáltatók nem fizetnek semmilyen összegyűjtött energiáért, amit aztán mi a fogyasztóinkban disszipálunk. Ehelyett az áramszolgáltató minket kötelez fizetésre a saját ügyetlensége miatt. Minket kötelez fizetésre azért az ingyen összegyűjtött elektromos energiáért, amivel folyamatosan lerombolja a bipolaritást a generátoraiban.

Bármilyen elektromos áramkörben folyamatosan táplálhatnánk a külső terhelést, ha nem lennénk annyira naívak, hogy az ingyen kapott energiát az elsődleges forrásba visszadisszipáljuk és ezáltal lezárjuk azt!

Ráadásul könnyen és ingyen megsokszorozhatnánk az elektromos teljesítményt. Példaként vegyünk egy jó potenciálforrást, amihez mondjuk száz sugárirányú vezetéket csatlakoztathatunk. Ekkor ugyanaz a potenciál jelenik meg mind a száz vezeték végén. Egy kapcsoló/gyűjtő egység működhet mindegyik vezeték végén és meghajthat külső terheléseket anélkül, hogy “leterhelné” a külső forrást. Ez a “kaszkádolás” a végtelenségig fokozódhat. Ezek szerint egyetlen erőmű el tudná látna az USA összes fogyasztóját. És egyetlen autóakkumulátor elláthatna egy nagyméretű elektromos autót, mely országúti sebességgel haladhatna, ráadásul a gyorsulása a sportautókéval vetekedne. Nem lenne egy töltés alatt megtehető kilométer, újratöltés vagy károsanyag kisugárzás.

Nyilvánvaló hatások

A környezetvédők azonnal láthatnák, hogy a bioszféra kémiai szennyezettsége, mely az energiaelőállításból származik, drámaian lecsökkenne elhanyagolható szintre. Nem lennének olajkiömlések a hatalmas olajszállítókból, mivel nem lenne szükség nagy olajszállító hajókra. Nem lenne nyugtalanító probléma a radioaktív hulladékok elhelyezése, mivel nem lenne szükség a kockázatos atomerőművek üzemeltetésére. Nem lenne káros anyagot kibocsátó sugárhajtómű, személyautó, teherautó, busz, olaj és gáztüzelésű erőmű stb., melyek mind károsítják jelenleg az ózonréteget.

Az elektromos füst problémája

Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik az is, hogy az ingyenes elektromos energiaelőállítók gomba módra elszaporodva drámaian megnövelnék az alacsonyszintű EM jelsűrűséget a környezetükben, ami biológiailag szintén hátrányos. Bár ez ennek az írásnak a határain kívül van, de az esetleges biológiai károsító hatások ismeretlenek előttem. Az egyetlen biztos dolog, hogy az EM “elektromos füst” valóban biológiai károsodásokat okoz. Végső soron a cél az, hogy minden teljesítmény generátorhoz egy kis “számlálót” kapcsoljunk, aminek a segítségével megszűntethetnénk a biológiai károsodásokat.

Csak a gyűjtőből disszipálunk energiát, nem a forrásból

A gyűjtő ciklus befejezése: Térjünk vissza egy pillanatra a gyűjtő ciklus befejezéséhez (első ciklus). A gyűjtés során nem veszünk fel teljesítményt a forrásból. Ez nagyon fontos. Nem mozgatjuk a zsilipeket, hogy teljesítményt vegyünk fel a forrásból. Nem romboljuk le az elsődleges forrásunkat. A potenciál általunk megadott fenti megfogalmazásából látjuk, hogy valóban megcsapoltuk az ingyenenergiát az elsődleges forrásból, mivel annak “helyi energiasűrűségét” egy adott, véges tömegű gyűjtőbe vittük ahelyett, hogy teljesítményt vettünk volna fel (azaz energiát disszipáltunk volna a forrás vagy akkumulátor belsejében).

Az összes energia ingyenes

Íme a hihetetlen igazság. A teljes világmindenség telve van mindenütt ingyenenergiával. Csak dörzsöljük meg a lábunkat a szőnyegen és máris összegyűjtöttünk 2000 V-ot a testünkben. Eközben rejtett EM energia folyik az univerzum összes pontjából és a testünkből visszafelé az univerzum összes pontjába. Tudjuk, hogy az összes makroszkopikus anyag telve van elképesztő mennyiségű elektromos töltéssel. Tehát hihetetlen mennyiségű energia – hatalmas fluxus – mozgat mindent, a legkisebbtől a legnagyobbig. Az ingyenenergia megcsapolásához a zsilipek megnyitása egyszerű. Csak gyűjtsünk össze egy kis töltést, dörzsöljük a lábunkat a szőnyeghez, vagy fésüljük meg a hajunkat műanyag fésűvel. Mindössze arra van szükség, hogy ne legyünk olyan buták, hogy elzárjuk azt a zsilipet, amit egyszer már megnyitottunk!

Nincs is más körülöttünk, mint ingyenenergia. Az összes energiát ingyen kapjuk! Csak a mi vakságunk tesz bennünket az energiaforrás lerombolójává. Csak arra van szükségünk, hogy nyissuk ki a szemünket és lássuk meg az igazságot, a körülöttünk és bennünk lévő energiabőséget. Csak gyűjtsük össze ezt a végtelen mennyiségben elénk tárulkozó gyümölcsöt a természet fájáról, ahelyett, hogy baltával kivágnánk ezt a fát.

Az összegyűjtött energia disszipálása

A munkaciklus: Fókuszáljuk a figyelmünket a második ciklusra. A második ciklus elején, röviddel azután, hogy a most már potencializált gyűjtő hozzákapcsolódik a terheléshez, a potencializált gyűjtő potenciálfoka hozzákapcsolódik (átadódik) a szabad elektronok révén a terhelés áramkörébe. Feltételezzük, hogy a gyűjtő anyaga és a kapcsolási idő úgy lett tervezve, hogy röviddel a terhelésre kapcsolás után az aktivált/potencializált szabad elektronok a gyűjtő elektronfelhőjében elérik a gyűjtő felszínét, ahol szabadon áramolhatnak.

Minden egyes potencializált elektron rendelkezik saját kis potenciálfokkal, ami hozzá kapcsolódik. Emlékezzünk, hogy ez a potenciálfok a töltéshez való kapcsolódása előtt a fény sebességével halad az egész áramkörben. A töltéshez kapcsolódott EM potenciálfok EM erőteret hoz létre (a plusz megcsapolt EM energia/coulomb * összegyűjtött töltések). Ekkor minden egyes kis szabad elektron a saját potenciálfokával kialakít egy kis E mezőt (erő/töltés), és ez a kis E mező szabadon mozoghat. Ez mozgatja/gyorsítja a kis aktivált elektronok tömegét a töltésen (kirázón) keresztül. Kihangsúlyozzuk, hogy a potncializált/aktivált elektron magától mozog. Nem lényeges, hogy a külső akkumulátor hozzá van-e kapcsolva az áramkörhöz vagy sem. Ezek a kis potencializált elektronok egy saját hajtó energiával rendelkező kis “motorcsónakok”.

Amint a kis potencializált elektronok elérik a terhelést (kirázót), ott elkezdenek véletlenszerűen ütközni és össze-vissza pörögni. Ezért a “Kirázó” (terhelés) vad gyorsításokat eredményez az önhajtású elektronoknál. Jól ismert, hogy mikor a töltés gyorsul, akkor fotonokat sugároz ki. Tulajdonképpen az történik, hogy ezek a kis össze-vissza dobálódó elektronok a terhelésben fotonok emittálása/kisugárzása útján kiömlesztik magukból a kis potenciálfokaikat a tér minden irányába. Innét a hő, ami a terhelésben megjelenik: a hő nem más, mint ezek a kirázódó fotonok. A kalorimetria elmélete kijelenti, hogy a potencializált elektronok összes plusz energiája hőként (kirázott EM energiaként) disszipálódik.

Mikor az összes potencializált elektron kisugározta a potenciálfokát a terhelésben, akkor többé már nem potencializáltak. A szabad elektrongáz ismét “nyugalomban” van (a klasszikus nézőpontból vesszük ezt természetesen).

Ismétlés

Vegyük észre, hogy mit is csináltunk: Átvittünk valamennyi megcsapolt EM energiasűrűséget (egy darabka potenciálfokot, “feszültséget”, mielőtt az áram elkezdene folyni) a forrásból a gyűjtőbe úgy, hogy a potenciálfok (energiasűrűség) hozzákapcsolódott (aktivizálás/potencializálás) az ideiglenesen nem áramló elektronokhoz. Így a véges gyűjtő összegyűjtött egy véges mennyiségű plusz energiát a saját nem aktivált elektronjai segítségével. Mielőtt még az áram elkezdett volna áramolni a forrásból, a polarizált gyűjtőt átkapcsoltuk az elsődleges forrásról a terhelése. Röviddel ezután a gyűjtő relaxációs ideje lejárt. Ekkor a gyűjtő potencializált elektronjai szabadon áramolhatnak a külső terhelés áramkörébe, mely a gyűjtőből és a terhelésből áll. A terhelésben az össze-vissza ugráló elektronok kiszórják magukból a kis feszültségfokaikat úgy, hogy fotonokat emittálnak az összes irányba. Ezt hőnek nevezzük.

Egyszóval, bizonyos mennyiségű megcsapolt energiához jutottunk, amit a terhelésben disszipáltunk egy véges kisülési/disszipációs ideig, miközben munkát végeztünk. A hagyományos villamos teljesítmény előállító készülékekkel ellentétben nem végeztünk munkát az elsődleges forrás belsejében, így nem csökkentettük annak potenciál gyűjtő képességét.

Mi az elektromos áramkör energiája?

Az elektromos áramkör energiája: Itt következik az elv tisztán és érthetően. Egy elektromos áramkörben energiára csak az elektronok potencializálásakor és depotencializálásakor van szükség. Az elektromos áramkörök a forrás és a terhelés között egyszerűen csak a “potenciálfok” hordozóiként használják az elektronokat. A terhelésben az elektronoknál fellépő “rázkódás” készteti őket, hogy leadják a potenciálfokukat fotonok (hő) kisugárzásaként.

Folyamatos üzemmód: Miután befejeztünk egy teljes gyűjtő/kisütő ciklust, szeretnénk tovább folytatni a külső terhelésen a munkavégzést. Ezért egyszerűen visszakapcsoljuk a gyűjtőt a terhelésről az elsődleges forráshoz, összegyűjtünk ismét árammentes potenciálokat, majd megint átkapcsoljuk a gyűjtőt a terhelésre. Ezt a ciklust végtelen sokszor megismételhetjük, miközben egyszer se veszünk fel teljesítményt az elsődleges akkumulátorból. A külső terhelés meghajtása mindig ingyen történik!

A természetben mindenféle dolog előfordul, mi viszont nagyon tudatlanok vagyunk. Bármilyen mennyiségű megcsapolt elektromos energia a rendelkezésünkre áll bármilyen potenciálforrásból – ingyen! Meghajthatunk bármilyen külső terhelést – ingyen.

A széntüzelésű lokomotív

A széntüzelésű lokomotív példája: Ez egy pontos analógia, mely a megértést segíti. Képzeljünk el egy széntüzelésű mozdonyt és a masinisztát, aki a szenet lapátolja. A masinisztának van egy külső energia terhelése/rázója (a kazán alatt égő tűz). Van egy elsődleges potenciál/energia forrása (a széntartály). Semelyik józan eszű masiniszta nem kezdi el izzítani a szenet a széntartályban! (Azaz nem próbál meg teljesítményt felvenni a forrásból. Ennek ellenére jelenleg minden mérnököt erre tanítanak.) Ehelyett a masiniszta kivesz (összegyűjt) egy adott mennyiségű (lapátnyi) szenet (megcsapolt energia). A szén maga (a potenciálfok) rendelkezik adott energiasűrűséggel és a lapát (gyűjtő) adott térfogattal. Ennek megfelelően egy lapátnyi szén adott mennyiségű megcsapolt energiával rendelkezik. A lapáton az energia teljesen megmarad, mivel a szén nem parázslik, így nem disszipál energiát. Ezután rádobja a lapát szenet (összegyűjtött megcsapolt energiát) a tűzre (rázóra), mely teljesen el van különítve a széntartálytól/forrástól. Ez a ciklus folyamatosan ismétlődik, és minden egyes lapátnyi szén adott energiát disszipál, így hajtva meg a terhelést.

Az ingyenenergia elve

Az összes potenciálfokot (megcsapolt energiát) szabadon felhasználhatjuk. A potenciál a VRF vákuumból elkülönült bipoláris töltésekké alakulása során jön létre. A teljes világmindenség energiája átáramlik ezen a forráspotenciálon. Annyi belső VRF energiát (potenciált) vehetünk ki onnét, amennyit csak akarunk, akkor, amikor csak akarunk, egészen addig, amíg nem hozunk létre elektromos áramot (ami már teljesítmény, azaz annak a foka, hogy milyen gyorsan szabadítjuk fel és disszipáljuk az energiát). Ez nagyon egyszerű. Annyi megcsapolt energiával rendelkezhetünk, amennyivel csak akarunk, ráadásul bármilyen forrásból. Ugyanakkor nem tudjuk a forrást a terhelésre kapcsolni anélkül, hogy ne kezdenénk energiát disszipálni és közben ne zárnánk le a “kaput”, amin keresztül az ingyenenergia beáramlik.

A töltésszétválasztás fontossága

Nem szabad megszűntetni a töltésszétválasztást a forrásunkban: A széntüzelésű mozdony és a tényleges áramkör közötti különbség az, hogy a széntartály nem töltődik fel automatikusan és folyamatosan. Ezen kívül a szén a széntartályban már össze van gyűjtve a széntartály tömege által, azaz ez nem végtelen. Az elektromos áramkörben az elsődleges forrás potenciálfoka folyamatosan és automatikusan újratöltődik, ezért ez végtelen (bár véges energiasűrűséggel rendelkezik). Ennek oka egyszerű. Az EM potenciál tulajdonképpen a vákuum és a töltött részecske közötti virtuális foton fluxus csere. Így a potenciál (fok) nagyteljesítményű energia fluxus, melyet a vákuumból, azaz a teljes világmindenségből pumpálunk. Az akkumulátor esetében annak belsejében kémiai reakciók segítségével töltésszétválasztást hoztunk létre és ezért egyszer kellett fizetni. Miután a töltések egyszer szétváltak, azok elkülönülve is maradnak (a kémiai folyamatok miatt), ha csak nem vagyunk annyira bolondok, hogy azokat disszipáljuk, ami által a kémiai folyamatokat megzavarjuk. Ha tehát nem teszünk semmit, akkor ezek a szétválasztott töltések folyamatosan áramoltatják a vákuumból a virtuális foton fluxust.

A potenciál végtelen, akárcsak az energiatartalma

Nem lehet kimerni az óceán vizét egy kiskanállal: Ezt másként is mondhatjuk. A potenciálforrásunk töltött részecskéi állandó, egyenletes cserét hajtanak végre az univerzum és a megcsapolt EM energia között. Ez az energiacsere olyan hatalmas, hogy ha valamelyik pontján felállítunk egy kaput az “ideiglenesen befagyasztott” töltések összegyűjtésére és potencializálására, akkor a vákuum fluxusnak ez fel se fog tűnni. Ez olyan, mintha kivennénk egy kanál vizet a végtelen óceán vizéből. Az űr azonnal feltöltődik vízzel. Ezzel a kanállal annyi vizet vehetünk ki az óceánból, amennyit csak akarunk, az óceán mégse szárad ki.

Ugyanez igaz az elektromos áramkörökre is. Annyi potenciális energiát vehetünk ki egyetlen forrásból, amennyit csak akarunk, addig, ameddig csak akarunk egészen addig, amíg nem zárjuk le a “kapukat” és nem romboljuk le az elsődleges forrást.

A feszültség elferdült elve

Mielőtt kifejeznénk pár pszeudo-egyenletet: A kifejezendő egyenletekben van egy problémánk a hagyományos villamosságtanból eredően, ahol is a végtelen potenciált (nem disszipált) és az adott mennyiségű potenciált (disszipált) voltban fejezzük ki és mérjük. Ezt mondjuk: “ennyi és ennyi potenciál voltban kifejezve”. Ez értelmetlen és teljesen hibás. A feszültség az összegyűjtött potenciál/energia adott mennyiségű disszipálása vagy esése. Mi “megmérjük” a feszültségmérővel a feszültséget, azaz az áramkörben lévő elektrongáz potenciálfokát úgy, hogy összegyűjtünk a voltmérőben valamennyi potenciált [(joule/coulomb) x coulomb]. Ekkor egy kis áram (coulomb/szekundum) a belső gyűjtőből véges ideig átáramlik a feszültségmérő belső ellenállásán. Ekkor disszipálódik (joule/coulomb) x (coulomb/szekundum) x (szekundum), mely meghatároz egy adott mennyiségű energiát, mely munkát végez azáltal, hogy elmozdítja a voltmérő mutatóját. A voltmérő úgy van kalibrálva, hogy effektíve mutatja az összegyűjtött és disszipált coulomb-onkénti energiát és ezt nevezzük egy voltnak. Ez véges mennyiségű energiát használ fel, melyet a munkavégzés során disszipálunk, azaz ez a potenciál helyi energiasűrűsége joules/coulomb-ban. Ez nem a tényleges potenciál megmérése. Ez az összegyűjtött potenciálfok, mely korábban létezett, azelőtt, hogy a munkavégzés (az összegyűjtött megcsapolt energia disszipálása) megtörtént volna. A potenciál disszipálása előtti “feszültség” ugyanolyan keveredés, mint amikor összekeverjük a jövőt a múlttal. Az “adott feszültség potenciálkülönbsége” tulajdonképpen azt jelenti, hogy “adott coulombonkénti energia potenciálkülönbsége”, ami disszipálódhatna a terhelésen, ha az úgy lenne a terheléshez kapcsolva, hogy ott véges energia gyűlne össze, ami teljesítményként disszipálódna véges ideig, miközben munkát végezne. Ez még rosszabb, de egy teljes könyvre lenne szükség, hogy kijavíthassuk ezt a hibát az EM teóriájából.

Ezért ezt úgy hagyjuk, ahogy van, és az emlékezetünkben tartjuk a potenciál fogalmát úgy, ahogy az hibásan szerepel az elektromos áramkörök elméletében. Ott ezt nem energiaként használjuk, hanem a potencializált töltés plusz energiájaként.

Az ingyenenergia egyenletei

A pszeudo-egyenleteknél a következő jeleket használjuk:

T = megcsapolt (trapped)

d = disszipált

m = mozgó

K = energia

V = volt = potenciálesés (disszipált potenciál) = előzőleg összegyűjtött potenciál, mely hőként kisugárzódik a terhelésben, miközben ott munkát végez. Sajnos eközben a potenciálfokról is beszélnünk kell, mely nem disszipálódik, ezért “megcsapolt feszültségről” beszélünk, ami viszont hibás, de ez a hivatalosan elterjedt fogalom.

f = elektrostatikus skaláris potenciál

Coul = coulomb

i = amper = disszipált potencializált coulomb/szekundum folyam, azaz az áram mindig valamit visz, áramoltat. Az áram gerjesztett töltés/szekundum, mely disszipálódik. Ha kizárjuk a szupravezetést, akkor csak olyan esetben van áramerősség, mikor a terhelésben feszültségesés történik. Az áram alatt tehát mint “disszipációt” értünk, mely azt jelenti, hogy a potencializált elektronok átáramolnak a terhelésen és ott disszipálják az aktiválási fokukat, miközben fotonokat (hőt) sugároznak ki.

n = az elektronok száma coulombonként = 6,3 x 1018 elektron/coulomb

Most pedig következzenek a pszeudo-egyenletek (a szupravezetés ki van zárva):

ampm = could/sec = n elektronm/sec = n elektrond/sec [1]

Df = VT (a hagyományos jelölés szerint). Ezt voltban mérhetnénk [2] ha teljesen disszipálódna, de ez még nem disszipálódott, ezért ez egyfajta “megcsapolt feszültség”. Hibás, de ez terjedt el. Ezért úgy fogjuk hívni (egy kicsit kelletlenül), hogy “megcsapolt feszültség” és “disszipálódott feszültség”.

Vd x ampd x sec = watt x sec = teljesítmény x idő = munka = Kd [3]

Vd x could/sec x sec = (munka) = Kd [4]

A kapcsoláskor Kt-t Kd-be kapcsoljuk, így:

Kt => Kd [5]

De VT x coulT = KT [6]

Vagy

[VT] = [KT] / [coulT] = megcsapolt energia/megcsapolt coulomb [7]

[KT] = [VT] x [coulT] = A ciklusonként megcsapolt energia mennyisége [8]

Az az energiamennyiség, amit át tudunk alakítani (más szóval egy lapátnyi szén). A gyűjtő megcsapolt szabadelektron gázában lévő elektronok számától, valamint az általuk felvett potenciálfoktól függ.

A relaxációs idő és a félvezetők

A relaxációs idő: Azt az időt, ami alatt a vezetőben (vagy bármilyen anyagban) lévő szabad elektronok elérik a vezeték felszínét a potencializálás után, relaxációs időnek nevezzük. Ezalatt az idő alatta gázban lévő szabad elektronok “csapdában” vannak addig, amíg nem kezdődik meg az áramlásuk (a potenciál disszipációja). Ugyanakkor közvetlenül azután, hogy a relaxációs idő befejeződik, az áramlás és a megcsapolt energia disszipálása megkezdődik.

A rézben a relaxációs idő hihetetlenül rövid, kb. 1.5 x 10-19 sec. Viszont pl. a kvarcban kb. 10 nap! Mint látjuk, Valahol a kettő között kell kiválasztanunk egy érteket, ezért “szennyezni”, vagyis “keverni” kell az anyagokat. Elég hosszú relaxációs időre van szükségünk ahhoz, hogy kényelmesen összegyűjthessük a potenciálfokot és átkapcsolhassuk az áramkört egy ciklus alatt, majd pedig kiszórhassuk az így összegyűjtött energiát a fogyasztóban. Ugyanakkor a relaxációs időnek elég rövidnek is kell lennie ahhoz, hogy gyorsan kisüthessük az energiát a fogyasztóban, miután lekapcsoltuk az elsődleges forrást a gyűjtőről. Ezért az egyszerű rézvezeték helyett egy “degenerált” félvezető anyagra van szükségünk.

Degenerált félvezető anyag: A félvezető anyaga a jó vezető és a jó szigetelő közötti átmenet. Ez egy nemlineáris, un. szennyezett anyag. A degenerált félvezető anyag összes vezető sávja fel van töltve elektronokkal, ezért ez vezetőnek néz ki. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a degenerált félvezető egy szennyezett vezető. Mint látjuk, meg tudjuk növelni a forráshoz kapcsolt “vezetőnk” relaxációs idejét azáltal, hogy degenerált félvezetővé alakítjuk. Azt tesszük, hogy a rezet a vezetékben és a gyűjtőben “szennyezzük”, így elegendő időnk van arra, hogy összegyűjtsük a potenciálfokot és átkapcsoljunk a kisütő áramkörre, majd vissza a töltésre, majd megint a kisütésre stb.

A szennyezett vezetőben (degenerált félvezetőben) a szennyezés mértékének segítségével be tudjuk állítani a relaxációs időt. A szennyezést még azelőtt kell bevinnünk a rézbe, mielőtt elkészítjük a vezetéket. Hogy erre mért van szükség? Mert nem akarunk abba a gyakori hibába esni, amibe a legtöbb ingyenenergia kutató beleesik.

MIKOR A HAGYOMÁNYOS ÁRAMKÖRÖKNÉL A FORÁSHOZ CSATLAKOZUNK, AKKOR ELŐSZÖR CSAK ÁRAMMENTES POTENCIÁLT VESZÜNK KI ONNÉNT – INGYEN “MEGCSAPOLT” ENERGIÁT. EZUTÁN FOLYAMATOSAN VESSZÜK KI A TELJESÍTMÉNYT, MIKÖZBEN A KIVETT ENERGIA RÉSZBEN DISSZIPÁLÓDIK AZ ÁRAMKÖR TERHELÉSÉBEN, RÉSZBEN PEDIG A FORRÁS BELSŐ ELLENÁLLÁSÁN. AZ UTÓBBI DISSZIPÁLÁS SORÁN A FORRÁSSAL IS MUNKÁT VÉGEZTETÜNK, AMI SORÁN LEROMBOLJUK AZT.

A jó rézvezeték: Az ingyenenergia kutatóinak problémája: Sok feltaláló, miközben az ingyenenergia eszközökön gondolkodik és kísérletezik, végül is elér valamit (egy áramkört vagy egy készüléket), mely több energiát ad a kimenetén, mint amennyit bevezettünk. Ezen a ponton rendszerint azt a következtetést vonják le, hogy az adott áramköri kialakítás és annak a működése hozza létre a plusz energiát. Viszont amikor ugyanaz a kialakítás nagyon jó anyagokból újra megépítésre kerül, akkor bumm! Ez nem termel többé már plusz energiát. A feltaláló és a segítői kétségbeesetten keresgélnek, amitől még zavarodottabbá válnak, miközben múlnak az évek. A befektetők feldühödnek, perrel fenyegetőznek. A tudósokat, akik letesztelték az első készüléket és működőképesnek találták, szintén szélhámosnak tartják. És ezzel egy újabb ingyenenergia készülék álma dől romba.

Ezen feltalálók legtöbbje a sikeres hatásokat akkor érték el, mikor a rendszerint régi, korrodált anyagokkal dolgoztak. Minél több a rozsda, minél jobban szennyezett az anyag, annál jobb!

Abban a pillanatban, mikor jó rézvezetékkel építjük meg a készülékünket, mely összeköti az elsődleges forrást a terheléssel, el is felejthetjük az ingyenenergiát, mert azt elveszítjük az első 1.5 x 10-19 másodperc után!

A nagyon jó vezető anyagok, mint például a réz, lineárisak. A lineáris azt jelenti, hogy energetikailag konzervatív. Az ingyenenergia csak a nagyon nemlineáris eszközöknél jelenhet meg, ezért a “vezetőnknek” nemlineáris anyagból kell készülnie, azaz degenerált félvezetőből. A réznek szennyezettnek kell lennie. Ezen kívül az elsődleges akkumulátor csak potencializálhatja a gyűjtőt (másodlagos akkumulátort/forrást), majd ezt a másodlagos akkumulátort kell használnunk, hogy meghajtsuk a terhelést, miközben a gyűjtő lerombolja önmagát.

A vezeték és a gyűjtő degenerált félvezetőből kell készüljön (DFV). A megfelelő anyagot a tudósok/mérnökök a mai technológia segítségével könnyen elő tudják állítani, ezáltal a kívánt relaxációs idő elérhető. Ilyen anyagból készült vezetéket kell használni a forrás és a gyűjtő összekötésére, és a gyűjtőt is ebből kell készíteni. Használhatunk gyűjtőként tekercset vagy kondenzátort, de a “vezető” anyagának degenerált félvezetőből kell lennie. Ugyanakkor a kollektor és a gyűjtő között jól vezető anyagot, pl. a közönséges rezet kell használni.

Ahogy ez elkészült, már használhatjuk is. Mikor a DFV-t készítjük, akkor a relaxációs időt úgy válasszuk meg, hogy a kapcsoló kényelmesen működhessen, válasszunk pl. egy milliszekundumot. Ilyen hosszú relaxációs időt könnyű kapcsolgatni. A helyzet az, hogy még akár mechanikai kapcsolókat is használhatunk, de persze az olcsón beszerezhető tranzisztorok is tökéletesen megfelelnek erre a célra.

Ezt követően kiszámolhatjuk a gyűjtőben megcsapolt töltéseket. A forrásból a relaxációs idő alatt “megcsapolt feszültséget” (árammentes potenciál energiasűrűsége/coulomb) megszorozzuk a megcsapolt töltések számával, és megkapjuk az egyes ciklusokban rendelkezésünkre álló ingyenenergia mennyiségét joule-ban.

Források, gyűjtők és a teljesítmény

A vákuum energia megcsapolása: A fenti sorokból kiderült, hogyan kaphatunk elektromos energiát közvetlenül a vákuumból. A vákuum ingyen szolgáltatja a nekünk szükséges feszültséget az elsődleges forrásból az elektron relaxációs ideje alatt. Ugyanakkor nem tölti újra a “disszipált feszültséget” (teljesítményt).

Figyeljük meg, hogy ugyanez igaz a gyűjtőre is. Ennek valamivel hosszabb relaxációs időre van szüksége. Az elektronjai “nem pihennek” a gyűjtő ciklus alatt, valamint még egy kis plusz időre is szükség van a terhelésre való átkapcsoláshoz.

A forrás szinte bármi lehet: A forrás szerepét betöltheti egy egyszerű feltekercselt vezeték, ami megcsapolja az ionoszféra és a föld közötti réteg 200-300 V/m-es potenciálját. Itt megint csak egy behangolt, szennyezett vezetéket kell használnunk.

Végül meg kell oldani az ismétlődő átkapcsolásokat a terhelésen történő kisütésekhez. Más szavakkal egy folyamatsorra van szükségünk, mely a következő lépésekből áll:

  1. Kivesszük a megcsapolt energiát (potenciált) a forrásból és a gyűjtőbe vezetjük. Dt1
  2. Lekapcsoljuk a gyűjtőt a forrásról és átkapcsoljuk a terhelésre. Dt2
  3. Megvárjuk, míg az összegyűjtött energia a gyűjtőből kisül a terhelésen keresztül. Dt3
  4. A gyűjtőt visszakapcsoljuk a terhelésről a potenciálforráshoz. Dt4 Ezzel egy ciklus befejeződött.

A folyamatsor időzítése egyszerűen [Dt1 + Dt2 + Dt3 + Dt4]

Ha megfelelően tervezzük meg a szennyezett anyagot és ehhez jól beállítjuk a kapcsolási időt, akkor annyi ingyenenergiánk lehet, amennyit csak akarunk. Helyes tervezés esetén egyetlen autóakkumulátor meghajthatja a teljes autót, vagy akár egy teljes hadihajót. A valóságban természetesen elkerülhetetlenül lesz egy kis veszteségünk, mivel véges (bár elég nagy) ellenállás van az akkumulátor két pólusa között. Ezt a rendszert nagyon könnyű kezelni. Egyszerűen csak hajtsunk meg egy külön gyűjtő áramkört a lassan “eresztő” forrásból és ugyanilyen gyakran tápláljunk vissza egy kis energiát az elsődleges forrásba (azaz töltsük az akkumulátorunkat), így pótolva az ott fellépő veszteségeket. Az akkumulátor, a terhelés és a “trükkös” töltő így egy zárt áramkörű ingyenenergia forrássá válik, mely nagyon sok éven keresztül működhet.

Csak a képzeletünk a korlát: Természetesen sok variáció létezik. Lehet több gyűjtőn, összegyűjthetjük az energiát egyidejűleg, párhuzamosan vagy sorosan kapcsolva a forrásokat és még nagyobb teljesítményű terheléseket hajthatunk meg, mint amit a forrás egymaga elbírna. Nagyon magas “feszültséget” hozhatunk létre, mint pl. a Svájci ingyenenergia készülék (lásd itt), hogy megnöveljük az egy coulombra jutó energiát a [8] egyenletnek megfelelően. Az akkumulátor számára létrehozhatunk egy, a gyűjtőtől és terheléstől elkülönített visszatöltőt, mely kiküszöböli a kisebb “eresztésekből” adódó áramveszteséget a valós áramkörben. A lehetőségek végtelenek. Létrehozhatunk egy készüléket, ami a hagyományos vezetékes hálózatból táplálkozik és az látja el energiával a teljes háztartást, ezáltal a szálák lecsökkennek, mondjuk 90 %-kal. Vagy akár felépíthetünk pár száz dollárból egy kis házi erőművet, ami az összes “munkát” elvégzi. Ez az egyszerű kis titok elegendő ahhoz, hogy olyan energiával lássuk el a világot, mely olcsó és tiszta, s amely megkíméli a bioszférát.

Zárszó

Nos, ennyi az egész. Olyan dolgot adtam a kezedbe, aminek a felfedezése majdnem a teljes felnőtt életemet kitöltötte. A jelen írásban megadott meghatározások pontosak, azonban sok fáradtságba és munkába kerültek, míg megfogalmazódtak. Egyszerűek, de képesek megváltoztatni az elektromágnesesség, a teljesítmény és az energia teljes elméletét, amint befogadtad őket. Olvasd át párszor. Az egyszeri elolvasás nem elegendő az itt leírtak teljes megértésére.

Remélem, hogy az Olvasó is ugyanazokat az érzelmeket éli át, amiket én magam is, mikor végül felfedeztem, hogy mindez milyen egyszerű. Először talán két órán keresztül nevetsz, hogy milyen vakok is voltunk. Aztán a következő két órában ugyanezen okból sírsz. Mindez már egy évszázaddal ezelőtt a rendelkezésünkre álhatott volna, ha helyesen értelmeztük volna az elektromágnesességet.

A jelenlegi elektromágnesesség elmélete már kb. 100 éve van használatban – Maxwell könyve 1873-ban lett publikálva. Abban az időben Maxwell írásait mindenütt egységesen elfogadták. Maxwell modellje sokkal jelentősebb volt, mint ahogy azt akkor Ő maga el tudta volna képzelni. Mikor a vektor összetevők együttesen nulla eredőt adnak, az erők még mindig működnek és harcolnak egymás ellen. A skaláris összetevők megmaradnak és magukban fejezik ki ezeket az egymással harcoló vektorokat. Magyarán, azt az esetet írta le, mikor a résztvevő elektromágneses energiák az átmeneti állapotokban lenullázzák egymást. Ugyanakkor az energiák még mindig ott vannak és folyamatosan egymásra hatnak a nulla eredő vektoroknál is. Ezek csapdába esett EM energiák. A tömegben csapdába esett EM energia – nem pedig a tömeg, mint olyan – felelős a gravitációért. Más szavakkal, Maxwell elmélete helyesen kapcsolta össze a gravitációs és az elektromágneses mezőt már 1873-ban.

Ezután jött Heaviside, aki Maxwell elméletét a vektorok közé szorította, miközben kidobta a skaláris összetevőt és a gravitációs-elektromágneses egységet. Komoly hibák lettek elkövetve, melyek még ma is jelen vannak az alapvető meghatározásokban. Hogy pontosabban fogalmazzunk, sok közülük egyáltalán nem is meghatározás. Majdnem az összes mérnök és fizikus könnyen ki tudja számítani a potenciált – természetesen a disszipációs oldalon, mikor a potenciál alatt a gyűjtőben lévő disszipált potenciált értik. Ugyanakkor szinte egyetlen fizikus sem tudja meghatározni a skaláris potenciált, mely a véges gyűjtőben össze lett gyűjtve és disszipálódott. Ennek ellenére 99 %-uk teljesen meg van győződve arról, hogy értik a potenciál fogalmát.

De Te már rendelkezel az aranytojást tojó tyúkkal, ami a hosszú és fáradtságos kutatásaim célja volt. Folytasd ezt az utat, hogy egy jobb és tisztább világba élhessünk.

Használd ezt fel bölcsen!

Az angol nyelvű forrást itt találod.

Hozzászólok!

A weblap további használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás