2019 november 13 - szerda

3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus

Írta: Szabó Levente

Az itt következő cikket Levente küdte. Eredetileg a Fizikai Szemlébe írta, de úgy érezte, hogy sok laikus olvasót is érdekelhet, akik a lifterrel foglalkoznak.

Eme írás megszületésével kapcsolatban Levente a következőket mondta: "Vettem a fáradságot, pályáztam és egy 6 hónapos projektre támogatást nyervén, amennyire időmböl telt, megvizsgáltam a jelenséget. A kutatás közben írtam a cikket. Célom eme szösszenettel csupán annyi, hogy demonstráljam: attól, hogy valami megmagyarázatlan, még nem biztos, hogy megmagyarázhatatlan a konvencionális fizika keretein belül."

Bevezető

Az elmúlt években egyre több fórumon, honlapon és magazinban lehetett találkozni egy rendkívül érdekes fizikai hatás, valamint egy azt felhasználó eszköz leírásával. A jelenségre Biefeld-Brown effektusként hivatkoztak, az eszközt pedig lifternek nevezték a fentebb említett értekezések szerzői. A jelenség lényege abban áll, hogy ha egy aszimmetrikus kondenzátorra – melynek elektródjai mind méreteiket, mind pedig geometriájukat tekintve nagymértékben eltérnek egymástól – nagy egyenfeszültséget (kb 30 kV) kapcsolunk, a szerkezet felemelkedik a levegőbe, illetve nagy gyorsulással elindul a kisebbik elektród irányába.

Fontos hangsúlyozni, hogy a kondenzátor részei – felépítéséből adódóan – egymáshoz képest nem mozdulhatnak el és ez igaz az elektródokra is, vagyis a hatás nem magyarázható a közöttük ható Coulomb-erővel. A lifterekről készült felvételeken általában az látható, hogy a feszültség alá helyezést követően az eszköz azonnal a levegőbe szökken, s ott is marad abban a magasságban, ameddig az őt földhöz rögzítő cérnaszálak emelkedni engedik. Több kérdés is felötlik ilyenkor az emberben. Például:

  • Valóban működnek, valóban működhetnek ezek az eszközök?
  • Ha működnek, vajon mi a fizikai hátterük?
  • Egyáltalán, ki, hol és mikor fedezte fel ezt a hatást?

Ezekről és még néhány más kérdésről szól ez a cikk.

A lifter rövid története

Magát a jelenséget, Thomas Townsend Brown fedezte fel az 1920-as években, midőn – mint laboratóriumi asszisztens – dolgozott együtt Dr. Paul Alfred Biefeld professzorral Ohio-ban, a Granville-i Denison egyetem fizikai intézetében. A 20-as és 50-es évek között eltelt idő folyamán ugyan számos szabadalmat nyújtott be a témában, s rendkívül lelkesen dolgozott, mégsem sikerült elérnie szerkezeteinél oly mértékű hatékonyságot, hogy azok ne csak önsúlyukat, de az energiaforrásukat is képesek legyenek felemelni. Maradt hát a "drótos" megoldás, vagyis a levegőben lebegő lifter a földön nyugvó tápegységtől kapta az energiát két vékony fémszálon keresztül. A téma angol nyelvű irodalma szerint, kísérletei során Brown sajnos nem volt elég körültekintő, ugyanis kissé elhamarkodottan, az általa felfedezett jelenség minden – a már korabeli fizika által is ismert – lehetséges okának kizárása nélkül vonta le ama – valószínűleg téves – következtetést, hogy új, ismeretlen természeti törvényen alapuló jelenséget fedezett fel, mely összekapcsolja az elektromágneses hatásokat a gravitációval. Ezt az állítását többször megerősítette a későbbiek során, midőn élete nagy részét azzal töltötte, hogy próbálta meggyőzni a különböző kutatóintézeteket (például az USA haditengerészetének kutatóit is) arról, hogy az általa alkotott eszközökből a gyakorlat számára is használható gépek fejleszthetők ki.

Egy másik kísérletező – Alexander P. de Seversky – nagyjából Brown-nal egyidőben, hasonló hatásokat produkáló, bár teljesen más alakú eszközöket tesztelt, melyekről cikk is megjelent a Popular Mechanics 1964. Augusztusi számában. Mivel több – Seversky eszközeivel kapcsolatos – publikáció nem született, számos olyan spekuláció látott napvilágot, mely szerint a kormány "lecsapott", s áttette a kutatást egy szupertitkos "feketeprojektbe". A magyarázat valószínűleg sokkal prózaibb. Mivel szerkezetei feltehetően ugyanazon elv alapján működtek, mint Brown eszközei, nagyon valószínű, hogy pontosan azon okok miatt, amik Brown-t is gátolták a hatásfok javításában, neki sem sikerült továbbvinni az alapeffektust a gyakorlati alkalmazás felé. (Ez persze még nem jelenti azt, hogy az eleve lehetetlen.)

A mai napig is folyamatosan tűnnek fel hasonló működésű eszközt leíró szabadalmak, melyek közt még a NASA-nál dolgozó kutatók által benyújtott is található, s melyek nagy valószínűséggel így vagy úgy, de mind a Biefeld-Brown effektust hasznosítják.

Egy átlagos lifter felépítése

Amint az a fotón is látható, a lifter váza fából készült (a legjobb a könnyű balsafa), aminek alapját két darab, szabályos háromszög alakú fakeret adja, melyek párhuzamos síkokban fekszenek. A kereteket három, síkjukra merőleges, csúcsaikon átmenő, síkjaik távolságánál hosszabb, rajtuk mindkét irányban túlnyúló pálca tartja össze. Az így összeállított váz tartalmaz egy háromszög alapú hasábot, melynek palástját alufóliával burkoljuk, ügyelve rá, hogy az a hasáb egyik alapjának élére rákulcsolódjon, s ily módon, mintegy önmagába záródjon. A pálcáknak a fólia lezárt része felőli végére vékony drótot rögzítünk (kb 0,05 mm sugarút) úgy, hogy az a hasáb alapjára merőleges nézetben fedésben legyen annak éleivel, s már készen is van a lifterünk. Az alufólia az egyik elektród (továbbiakban fóliaelektród), a vékony drót pedig a másik (továbbiakban drótelektród).

Lifter1 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus

A lifter közelről és repülés közben

Valóban működik?

A válasz: igen, valóban működik. A lifterrel kapcsolatos, interneten található média-anyagokkal való első találkozásaim során felmerült bennem a gondolat, hogy csalással van dolgom és egészen egyszerűen csak a hozzá tartozó nagyfeszültségű tápegységet akarják eladni a felvételek készítői. Gyanúm csak fokozódott, midőn a világhálón való barangolásom során egyre-másra antigravitációt és más, egzotikusabbnál egzotikusabb hatást emlegettek a jelenség okozójaként, ám ezen vélelmeket alátámasztó bizonyítékokat már nem vonultattak fel. Volt ugyan néhány rendkívül naiv és tudományosan teljesen megalapozatlan próbálkozás, ám ezekből csak az világlott ki, hogy alkotóikat a fizika mélyenszántó ismerete nem korlátozza a véleményalkotásban. Végül – megvizsgálandó a dolgot – az egyetlen, általam helyesnek vélt utat követve, a múlt esztendő nyarán magam is építettem egy liftert, mely kb 2 órás munka árán el is készült. A tápegységhez már jóval több idő kellett, no meg segítség is. Nem repült. A második, a (szintén második) tápegységre kapcsolva elégett. A harmadik összetört. A negyedik meg sem moccant. Kísérleteim során végül rájöttem néhány fontos, a lifter készítésekor mindenképp szem előtt tartandó dologra, melyek a következők:

  1. A fóliaelektród drótelektród felőli részét vissza kell hajtani a vázra úgy, hogy az lehetőleg körbeérve a fapálcát – mintegy – önmagába záródjon.
  2. Minél vékonyabb drótelektródot kell használni.
  3. A legoptimálisabb elektródtáv, az átütési távolság 1,5 – 2-szerese.
  4. Jó, ha a fóliaelektród nem tartalmaz éleket.
  5. Hasznos, ha vannak a lifternek lábai, melyek néhány cm-rel a föld fölött tartják a fólia alsó végét, illetve a szerkezet hárömszög alapú hasáb részét, különben nehezen rugaszkodik el. Valószínűleg áramlástani okokra vezethető vissza ez a tapasztalat.
  6. Kiderült továbbá, hogy nincs szükség a fóliaelektród szoknyaszerűen lelógó részére, a lifter nélküle, hengerpalást alakú fóliaelektróddal is éppoly jól működik. A jelenség kulcsa – mint azt a későbbiekben kifejtem majd – épp az elektródok geometriai aszimmetriájában, azon belül is sugaruk kellő mértékű különbségében rejlik.
  7. A tolóerő létének szempontjából közömbös, hogy a szerkezet geometriája zárt-e, vagy sem, mivel az egyoldalú lifternél is tapasztaljuk annak megjelenését. A zárt geometriát leginkább az eszköz stabilitása indokolja.

Fentiek fizikai okaira a működési alapelv leírása során derül majd fény. Az átalakítások utáni "röptetés" fényesen sikerült! Tényleg működött! Csendben repült, mozgó alkatrészek nélkül, csak elektromos energiát használva. A munka java azonban csak ezután következett. Mindenképpen ki akartam deríteni, mi hajtja a liftert.

A működés alapelve

Már kezdetben feltűnt, hogy a lifter – működés közben – erős légmozgást generál, mely a gyorsulásához képest ellentett értelmű. Kézenfekvő volt tehát a feltevés, hogy ez az önmaga által keltett szél hajtja őt, összhangban a hatás – ellenhatás newtoni törvényével, mint ahogy az is, hogy a légmozgás létrejötte valamilyen módon az elektromos széllel kapcsolatos. Mindazonáltal zavarba ejtő volt a megfigyelés, hogy a kondenzátorra kapcsolt pólusok felcserélése után, az áramlás – s vele együtt a gyorsulás – értelme változatlan maradt. Ez a tapasztalat látszólag (!) ellentmondott az elektromos szél teóriájának. A kondenzátorra ható erő mindig a drótelektród felé mutatott, függetlenül a polaritástól és az eszköz térbeli helyzetétől. Fontos ez a tapasztalat, mert belőle azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a jelentkező erő nem függ a Föld gravitációs terétől. Ezt csupán azért említem meg, mert láttam olyan cikket, melyben a szerző azt állította, hogy a lifter antigravitációs eszköz és olyat is, amelyben azt írták, hogy a Biefeld-Brown effektus az elektromosság és a gravitáció közötti kölcsönhatás létének bizonyítéka (Brown maga is ezen az állásponton volt). Vizsgáljuk hát meg, milyen folyamatok játszódnak le a lifter működése során! Első közelítésben alkossunk egy – a mai fizikai ismereteinken nyugvó – kvalitatív modellt, melyet a rajta alapuló számítási eredmények és a mért értékek összehasonlítása révén módunkban áll ellenőrizni.

Az elektromos szél, mint lehetséges magyarázat

Tegyük fel, hogy a liftert az általa létrehozott légáramlat reakcióereje hajtja. Ahhoz, hogy feltevésünket ellenőrizzük, mindenekelőtt meg kell becsülnünk ennek az erőnek a nagyságrendjét, s azt össze kell hasonlítanunk a tapasztalt hatással. A nagyságrendi becsléshez mindenképpen meg kell tudnunk, milyen kölcsönhatás során lép fel az erőhatás, hiszen csak az adott kölcsönhatásra érvényes erőtörvény matematikai formájának alapján végezhetünk számszerű becslést. Esetünkben a légmozgás mögött, nagy valószínűséggel az elektromos szél jelensége áll. Következésképp az elektromos szélben lejátszódó kölcsönhatásokat kell feltérképeznünk. Kezdjük azzal, hogy röviden összefoglaljuk a jelenség lényegét! Az elektromos szél okozója lehet a csúcshatás, melynek mechanizmusa a következő: a vezető élein és csúcsain, tehát a nagy görbületű helyeken nagyobb a felületi töltéssűrűség és a vele arányos térerősség is, mint kisebb görbületek esetén, vagyis egy csúcs közelében nagy térerősségű mezőt tapasztalunk. Ennek hatására a környező gáz (levegő) egyes molekulái elektromos megosztás révén dipólusukká válnak, a csúcshoz mennek és a csúccsal ellentétes előjelű töltésük semlegesítődik. Így a csúcs elektromos mezője a most már vele egynemű töltött gázrészecskéket eltaszítja, légáram, ún. "elektromos szél" keletkezik, mely a gyertya lángját elhajlítja, esetleg el is fújja. A szél másik oka az ütközési ionizáció során keletkező ionok árama is lehet, ám ennek kicsi a valószínűsége, ugyanis a lifter elektródjai által keltett mező, még a legnagyobb térerősséggel bíró részein sem rendelkezik olyan nagy energiasűrűséggel, mely – tekintve a levegőt alkotó molekulák kötési és ionizációs energia-értékeit, átlagos szabad úthosszát stb. – lehetővé tenné egy ion olymértékű felgyorsítását, hogy a semleges molekulákkal való ütközés során ionizálja azokat. Térjünk hát vissza a csúcshatáshoz! A jelenség alapfeltétele a nagy görbület ( kis görbületi sugár), melynek a lifter drótelektródja tökéletesen megfelel, tehát biztos megjelenik ott a hatás. Ha csak a drót volna magában, sugárirányban kifelé, minden irányban áramolnának az ionok, a vezetékre ható eredőerő így nulla lenne. A másik – ellentétes előjelű töltéssel rendelkező – elektród jelenléte viszont olymódon torzítja a mezőt, hogy a létrejött ionok, felé igyekeznek. Ez sem elég azonban a tolóerő létrejöttéhez, hisz ha a másik elektród ugyanakkora és párhuzamos a dróttal, belátható, hogy a mindkét elektród környezetében lejátszódó ionizáció (mely mindig az ionizáló elektróddal azonos előjelű ionokat eredményez) és a szimmetrikus mező miatt, a lifterre ható eredőerő ismét csak nulla lenne. Ha viszont az elektródok közül az egyik jóval nagyobb sugarú és nincsenek élei sem, akkor az ő elektromos tere már nem ionizál. Arra elég, hogy a másik elektródon létrejött ionok felé áramoljanak, saját ionokat viszont már nem eredményez. Vegyük észre, hogy a lifter elektródjai épp ilyen felépítést valósítanak meg! Eme aszimmetria segítségével érhető el az ionok egyirányú áramlása vagyis az, hogy a lifterre ható erők eredője különbözzön nullától és mindig a fóliaelektródtól a drótelektród felé mutasson. A kérdés már csak az, hogy a fent vázolt modell alapján értelmezhető-e a tapasztalt hatás? Ezt megválaszolandó becsüljük meg a folyamatból származtatható reakcióerő nagyságát! A képződött ionokra a lifter – saját elektromos tere által – erőt fejt ki, emiatt azok impulzusa megváltozik és az impulzus – megmaradás törvényének értelmében a lifter is ugyanakkora impulzusváltozást szenved el, ezáltal a gyorsított ionokkal ellentett, de velük megegyező nagyságú impulzusra tesz szert. Az ionok – midőn becsapódnak a fóliaelektródba – visszaadják ugyan az "elvitt" impulzust a lifternek, ez azonban csak annyit jelent, hogy a szerkezet megáll ott, ahová már addig eljutott, nem pedig azt, hogy el sem indul. (Ami nem indul el belső erők hatására, az a zárt rendszer tömegközéppontja. A lifter viszont önmagában nem alkot zárt rendszert, csak a feszültségforrással (az erőművet is beleértve!) és a töltéshordozókkal együtt! Azt is csak akkor, ha az ionok akadálytalanul utazhatnak a két elektród között!) Tehát a gyorsított ion átértével leállna a hatás, viszont itt ionok folyamatos áramlásáról van szó, vagyis a hatás is folyamatos. Legyen az ionok töltése e = 1,6 * 10-19 C, tömegük egy átlagos levegőmolekula tömege (pl.: nitrogén) m = 4,67 * 10-26 kg , a lifter elektródjai közötti feszültség U = 30 000 V, az elektródok között folyó áram erőssége I = 0,001 A! Számoljunk rf = 0,002 m-es fólia, valamint rd = 0,000055 m-es drótelektród sugárral, d = 0,06 m-es elektródtávval, mely az elektródok középvonalainak a távolsága! A folyamat során fellépő erő felső határát úgy kaphatjuk meg, hogy arra a pillanatra végezzük számítást, amikor az ionáram még épp nem érte el a fóliaelektródot. Mindenekelőtt ki kell számolnunk mennyi ion lesz az elektródok között ebben a pillanatban, amit az áramerősség és az első ion átjutási ideje alapján könnyen megtehetünk. Egyszerű kinematikai összefüggés segítségével kiszámolható tát átjutási idő, csak arra kell figyelnünk, hogy – mivel a gyorsulás értéke pontról pontra változik – a mi képletünk is bonyolódik valamelyest. Tudjuk, hogy e töltésű ionunk, Dr infinitezimális távot

Lifter_keplet1 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (1)

idő alatt tesz meg. Ezt a függvényt kiintegrálva a drótelektród sugarától a fóliaelektród sugaráig, megkapjuk az átjutási időt. Az a(r) függvényt a dinamika alapegyenletéből fejezzük ki, mégpedig úgy, hogy az abban szereplő erőt az r helyen, a két elektród által ott keltett térerősségen keresztül adjuk meg, ahol r a drótelektród közepétől való távolság, mely az elektródok közé esik. A két elektród által keltett térerősség r-ben:

Lifter_keplet2 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (2)

ahol l az elektródok hossza, Q a töltésük, e0 pedig a vákuum (levegő) permittivitása. Nem foglalkozunk most azzal, hogy lifterünk többi oldalának elektródjai is bírnak befolyással E(r)-re. Megtehetjük ezt, ugyanis így a liftert egyoldalú szerkezetként kezeljük, s kísérleteinkből tudjuk, hogy ilyen geometria esetén is közel azonos tolóerőt tapasztalunk. Így az elektródok hossza: l = 0,9 m. Egyszeres ionizációt feltételezve, az ion gyorsulása r helyen:

Lifter_keplet3 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (3)

(1) – ből kiindulva, a(r)-be (3) – t behelyettesítve, tát-ra azt kapjuk, hogy

Lifter_keplet4 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (4)

Amennyiben Lifter_keplet4a 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektusösszefüggésből kiszámítjuk Q-t, és azt behelyettesítjük (4)-be, úgy annak kiszámítása után:

tát = 8,1 *10-8 s (5)

Innen már kiszámíthatjuk azt is, hogy mennyi (q) töltés, illetve (n) ion jutott ennyi idő alatt a két elektród közé:

Lifter_keplet6 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (6)

A lifter által az ionokra kifejtett erő, mely nagyságban megegyezik a mérhető reakcióerővel, úgy kapható meg, ha mindegyik ionra a helyétől függően külön kiszámítjuk a rá ható erőt, majd az így kapott eredményeket összegezzük. A becslést egyszerűsítendő, eltekintve változó mozgásuktól, tegyük fel, hogy az ionok egyenletesen töltik ki az elektródok közötti távot (d-rd-rf)-t! Így Drion-enként találhatunk egy iont. Drion értéke (7)-ből a következő:

Lifter_keplet7 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (7)

Megtévesztő lehet, hogy Drion értéke a molekulasugár nagyságrendjébe esik, azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy az ionok nem láncszerűen felfűzve követik egymást, hanem a két elektród közötti térben oszlanak el. Ezt azonban nem kell figyelembe vennünk, hisz a mi szempontunkból csak az számít, milyen messze vannak az elektródoktól. Az erőt tehát a következő összegzés elvégzésével számíthatjuk ki:

Lifter_keplet8 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (8)

Egy átlagos lifter súlya 0,1N, a (8)- ból kapott erő értéke ennél négy nagyságrenddel kisebb. S jóllehet a fentebbi számolás tartalmazott egyszerűsítő feltevéseket, mégsem valószínű, hogy azok négy nagyságrenddel elcsúsztatták volna a végeredményt. Bizonyosnak tűnik tehát, hogy nem a feltételezett mechanizmus áll a működés hátterében. De akkor vajon milyen kölcsönhatásból származik a szerkezetet emelő erő?

A légből kapott megoldás

Elnézést a bolondos kifejezésért, de mire a fejezet végére érünk teljesen világos lesz, miért is e cím. Noha az ionok áramlására alapozott modellből számított erő mértéke messze elmaradt a tapasztalt hatástól, nem vallana túlzott bölcsességre, ha kellően alapos vizsgálat nélkül, máris elvetnénk modellünket. A kisebb egyszerűsítések mellett ugyanis elhanyagoltunk egy nagyon fontos dolgot: a folyamat LEVEGŐBEN zajlik! Ennek azért van nagy jelentősége, mert túl azon, hogy "van mit" ionizálni a drótelektród közelében, a kiröppenő ionokat meggátolja abban, hogy az erővonalak mentén – úgymond – zökkenőmentesen a fóliára érjenek. Nézzük, min változtat a semleges levegő jelenléte! Az ionizáció után az ionok megindulnak a fóliaelektród felé. Lefelé való útjuk során minduntalan semleges levegőmolekulákkal ütköznek. Ionizálni ugyan nem tudják azokat, impulzust viszont mindenképpen adnak át nekik. Gyorsulnak és ütköznek, újra és újra, amíg le nem érnek a fóliaelektródra. Miért fontos ez a levegőnek átadott impulzus? Hát azért mert az – mivel a levegő, mintegy elvezeti – már nem adódik át (vissza) a lifternek. Legalábbis nem teljesen. Más szóval nagyobb erőlökést kap a drótelektród irányába, mint az ellenkezőbe. Az így kapott impulzus nagysága viszont bizonyosan megegyezik az általa keltett szél lefelé mutató impulzusának nagyságával, épp csak azzal ellentett értelmű. Értelmezhető a dolog úgy is, hogy változatlan mértékű ionkibocsátás mellett, az ionok sokkal lassabban érik el a fóliaelektródot, ennél fogva fölhalmozódnak az elektródok közötti térben. Az így kialakult nagyobb töltéssűrűség hatásaként a lifterre is nagyobb erő hat. Becsüljük meg a vázolt modell alapján, mekkora a belőle várható emelőerő! Első közelítésben számítsuk ki ennek az erőnek a felső határát, amikor az első ion még épp nem ért le a fóliaelektródhoz! Ehhez tudnunk kell azt, hogy mennyi idő alatt jut át (tát,ütk) úgy, hogy közben folyamatosan ütközik a semleges levegőmolekulákkal. Ebből és az áramerősség értékéből kiszámítható, mennyi ion tartózkodik az elektródok között, s így már az emelőerő értéke is viszonylag egyszerűen megbecsülhető. Egyszerűsítés gyanánt tegyük fel, hogy az ion – minden átlagos szabad úthossz megtétele után – tökéletesen rugalmasan ütközik egy vele azonos tömegű, semleges részecskével, az ütközések nem térítik le az elektródok közötti legrövidebb trajektóriáról, valamint gyorsuló mozgása nem változtatja meg az átlagos szabad úthossz nagyságát! Az ionok egymásra hatásával sem foglalkozunk. Levegőben, hétköznapi nyomáson és szobahőmérsékleten, az átlagos szabad úthossz: s = 9,1 *10-8 m. Ez azt jelenti, hogy az elektródok közötti utazása során minden ion nü = 636758 ütközést szenved el. (1)-ből és (3)-ból kiindulva, ki kell számolnunk, hogy ilyen – helyfüggő gyorsulással bíró – mozgással, mennyi idő alatt jut el az első ion a fóliaelektródra! Ehhez a lenti integrált kiszámítjuk, minden egymást követő, szabad úthossznyi távra, majd az eredményeket összegezzük:

Lifter_keplet9 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (9)

Ezalatt, I = 0,001 A áramerősséggel számolva

Lifter_keplet10 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (10)

darab ion jut be az elektródok közötti térbe. Nagyságrendileg nem okoz túlzott mértékű hibát, viszont a számítást óriási mértékben leegyszerűsíti, ha eltekintünk a részletes számolástól, mely a következőképpen nézne ki: Abból kiindulva, hogy keletkezésük időben folyamatos és egyenletes, megmondható, hogy melyikük milyen messze van az elektródoktól tát,ütk = 5,712 *10-3 s időpillanatban. Ehhez ismernünk kell a két ion képzése között eltelt időt (tképzési) – t!

Lifter_keplet11 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (11)

Ne feledjük az elektród teljes felületén zajlik a folyamat, így válik érthetővé a rendkívül rövid időtartam. Ezt felhasználva képződési sorrend ( i ) szerint, mindről megmondható hol van, oly módon, hogy (9) jobb oldalát tát,ütk – i*tképzési– vel egyenlítjük, majd a jobb oldalon levő függvény primitívájának segítségével és a Newton – Leibniz szabály alkalmazásával kiszámítjuk mindegyikük pontos helyét. Ezután töltésüket megszorozván a helytől függő térerősséggel, majd a kapott eredményeket i szerint összegezvén megkapnánk az emelőerőt. Ez a művelet viszont oly sok számítás elvégzését igényli, melynek belátható időn belüli befejezését sajnos nem teszi lehetővé a rendelkezésemre álló számítógép – kapacitás. Megkönnyítheti viszont a dolgunk, ha észrevesszük, hogy függvény görbéje egy vízszintesen nagyon széthúzott U – betűhöz hasonlít, melynek értéke az elektródok közötti tartomány nagy részén alig változik.

Lifter2 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus

Ha megkeressük a függvény minimum helyét és úgy számolunk, mintha az összes ion ott lenne, nagyságrendileg nem követünk el túl nagy hibát. Nézzük meg hol van E(r)- nek minimum helye! Ehhez deriváljuk r szerint, majd egyenlítsük nullával, s az így kapott egyenletet oldjuk meg r- re!

Lifter_keplet12 3.1.3.5.6. Lifterek és a Biefeld-Brown effektus (12)

Fentebb írtak elvégzése után azt kapjuk, hogy E(r) minimum helye a két elektród középvonalai távolságának felezőpontjában lesz, r = 0,0310275 m- nél, itt E = 191963,6907 N/C. Ebből az erőre

F = n * e * E = 1,01 N (13)

adódik, mely érték nagyon jól egyezik a megfigyelttel, ugyanis egy átlagos, 0,1N súlyú lifter igen nagy gyorsulással indul el függőlegesen fölfelé. Emlékezzünk arra is, hogy a kapott erőérték, egy erősen leegyszerűsített modellen alapuló számítás végeredménye! Összességében tehát elmondható, hogy a lifter működése nagy valószínűséggel a fentebb leírt mechanizmussal magyarázható, hiszen az abból számítható értékek jól egyeznek a mérések útján kapottakkal.

Ellenérvek

A vázolt elmélettel szemben általában hangoztatott ellenérv az, hogy a szerkezet a pólusok felcserélése után is repképes marad, márpedig az elektromos szél irányának ilyenkor meg kell változnia, tehát az biztosan nem hajthatja a liftert, marad hát az antigravitáció.

Egyfelől ha így is lenne, mármint ha változna az áramlási irány, vagyis elvethetnénk az elméletünket, nem értem miért bizonyítaná ez automatikusan az antigravitációs magyarázat helyességét. Másfelől az áramlási irány nem változik meg, ugyanis a két elektród közül csak a drótelektród ionizál, s mindig olyan előjelű ionok képződnek, melyek a fóliaelektród felé igyekeznek.

Láttam olyan kísérletet is, melyben – cáfolandó az elektromos szélről szóló elméletet – egy kártyalapot tettek a két elektród közé, s a lifter továbbra is lebegett. Nem nagyon volt más választása, hiszen az elektromos szél emelőhatását teljesen csak úgy küszöbölhetjük ki, ha NAGYFELÜLETŰ lapot RAGASZTUNK RÁ az alsó elektródra vízszintes helyzetben, így befogva a teljes lefelé jövő áramlat impulzusát, s át(vissza)adva azt a SZERKEZETNEK (nem pedig a lapot tartó kéznek!).

Nem szándékozom minden nyilvánvaló vagy nehezebben fülöncsíphető – remélhetőleg jóhiszemű – tévedést külön-külön kielemezni, de mikor oly módon szándékozzák bemutatni, a lifter vákuumbeli "repképességét", hogy a drótelektródot vákuumba helyezik ugyan (de csak azt!) és megszűntetvén az elektródok egymás felé való mozgásának akadályát – mintegy – "felugratják" hozzá a fóliarészt a Coulomb – erő segítségével, bizony az ember nem tudja hogy is reagáljon. Ilyen hiba, vagy elképesztő tudásbéli hiányosságokat takar, vagy nem kisebb mértékű rosszhiszeműséget.

Az effektus lehetséges gyakorlati alkalmazásai

A Biefeld – Brown effektus egyik alkalmazása a járműmeghajtás lehet. Erre azonban, jelenlegi hatékonyságát tekintve alkalmatlan. Következésképpen a legkézenfekvőbb kérdés: hogyan növelhető a meghajtás hatásfoka? Több út is létezik. Az egyik: olyan feszültségforrást kell alkalmazni, melynek fajlagos teljesítménye sokkal nagyobb, mint a jelenleg forgalomban levőké. (Ennek feltalálására azonban még várnunk kell) A másik lehetőség, hogy négyszögjel alakú lüktető feszültséget kapcsolunk az elektródokra, méghozzá oly módon, hogy a jelszélesség és jelek közötti feszültségmentes időtartam akkora legyen, hogy maximáljuk az erőt, például úgy, hogy ne gyorsítsuk az ionokat a fóliaelektród eléréséig. Ezáltal nem lesz "visszaadott" impulzus.

Kísérletezhetünk kettőnél több elektródos, váltakozó feszültségű eszközökkel is. Nyilván képtelenség itt felsorolni és kifejteni az összes lehetséges ötletet, s e cikknek nem is célja ez. A hajtóműként való alkalmazás kérdése tehát nyitott.

Másik lehetséges felhasználás a mozgó alkatrészek – tehát kopás és zaj – nélküli közegáramoltatás. Ez már a hatásfok jelenlegi szintjén is megoldható, sőt némi átalakítással (pl. több rétegű, egyoldalú lifter, behelyezve egy légcsatornába) – az egyébként is erős – légáramlat tömegárama tovább fokozható. Ahol gondot okozna a relatíve nagy ionkoncentráció, megoldható lenne a kiömlőnyílás elé helyezett ionmentesítés is. Akár elektromos, akár mágneses úton is eltéríthetjük az ionokat (ezáltal kiemelve őket a légáramból), de más úton is lehet őket közömbösíteni. Sőt, egy MHD – generátort az áramlásba helyezve, a betáplált energia egy részét vissza is nyerhetnénk!

Ha már szóba került az energiatermelés, érdemes lenne megvizsgálni, vajon az effektus megfordítható – e? Gondolok itt arra, hogy például áramló közegbe való helyezés után, a feszültség alatt levő kondenzátorból, nyerhető – e ki energia valamilyen úton? Feltehetőleg nem lesz közömbös a kondenzátorhoz viszonyított áramlási irány sem.

Eme utolsó alcím által fémjelzett témában, jelen cikk írása idején is folyamatban van egy általam koordinált projekt, melyben sok lelkes diákom vesz részt, s melyet kollégáim is segítenek építő jellegű észrevételeikkel.

FOGADJÁK EZÚTON IS KÖSZÖNETEMET!

Hozzászólok!

A weblap további használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás