2024 március 19 - kedd

8.4. Joubert Attila: Felemás kondenzátor

Írta: Joubert Attila

Most egy közismert és sok területen használt hatás érdekes alkalmazásairól ejtek szót.

Elektrotechnikailag képzett körökben ki ne ismerné a Volta-féle kísérletet és a termo-elektromos effektust? Elég sima felületű réz (Cu) és cink (Zn) lemezeket, a rájuk erősített szigetelőanyagból készült nyelénél fogva szorosan összeérintünk, majd gyors mozdulattal széthúzzuk egymástól. A lemezekre kapcsolt elektrométer feszültséget jelez. Két fém érintkezésekor az egyiknek pozitív, a másiknak negatív lesz ez eredő (relatív) töltése. Ezt a kísérletet mindenféle fémmel párosítva egymáshoz el tudjuk végezni. Ez nagyon hasonlít az elektromos alapjelenségek körében tapasztalt megosztás jelenségéhez.

Ennek egyik magyarázata a következő: A különböző fémek vezetési elektronjainak potenciális energia szintje egymástól különbözik. Szoros érintkezésekor, a köztük levő feszültség miatt nagyobb valószínűséggel áramlanak elektronok át az egyik fémről a másikra mint az ellenkező irányba, aminek következtében az egyik fémben elektron többlet, a másikban pedig elektron hiány lesz. A fémeket és a fémekhez hasonló viselkedésű vezetőket, az azonos feltételek mellett tapasztalt érintkezési feszültségek nagyságai alapján Volta-féle feszültségi sorba lehet rendezni, ami kimérhető. A jelenség során két fém érintkezésekor annak lesz pozitív töltése, amelyik a Volta-féle feszültségi sorban megelőzi a másikat. Az ezzel kapcsolatos másik fogalom a termofeszültség és az azt szolgáltató "termoelem" hatás.

Ha összeforrasztunk réz (Cu) és cink (Zn) huzalokat az egyik végüknél és a két szabad végre érzékeny – mV tartományú – feszültségmérőt csatlakoztatunk, azt tapasztaljuk, hogy ha változtatjuk a forrasztási pont hőmérsékletét, változni fog a mért egyenfeszültség is. Ekkor szintén a Volta-féle feszültség hatását tapasztaljuk. A két fém érintkezése során, az egyiken kialakult elektron többletet, a másikon pedig az elektron hiányt a hőmozgás befolyásolja, mivel megnöveli az elektronáramlások különbségének valószínűségét, a két végpont között megjelenő feszültség az alábbi módon arányos a hőmérsékletkülönbséggel:

UTermo = a * DT

ahol:

  • UTermo – a keletkező termo-feszültség
  • a – a termoelemet alkotó anyagoktól függő tényező
  • DT – a forrasztási pont és a műszervezetéknek a termoelemhez csatlakozó pontja közt mérhető hőmérséklet különbség

A lineáris közelítés szűk hőmérséklet-tartományban illetve kisebb pontossági igények esetén alkalmazható. Szélesebb hőmérsékleti intervallumban további állandók bevezetése szükséges. E jelenséget hasznosító eszközt, mint hőmérőt, széles hőmérséklet tartományban (100 – 1000 °C) alkalmazza az ipar és a háztartás.

Nagyjából ennyi, amit az iskolákban tanítanak a dologról. Van, ahol szebben fogalmaznak, és azt mondják, hogy a fémek kilépési munkáinak (Fermi szintek) különbsége felelős e feszültségért.

Ez persze függ az anyagok rácsszerkezetétől, valamint azok hőmérsékletétől, ami végső soron, szintén a rácsszerkezettel összefüggő dolog. Pontosan megmérni ezt a feszültséget nem egyszerű dolog. Hogy miért nem? A figyelmes olvasóm biztosan észrevette már, hogy a termo-feszültség normál körülmények közt néhány millivolt. A Volta-feszültség pedig gyakran a voltok tartományába esik. Ez azért van, mert a termoelemen létrejövő, voltos nagyságrendű feszültséget hagyományos módon egyenáramú feszültségmérővel nem mérhetjük meg, mivel a műszer csatlakozási pontjánál szintén keletkeznek ellenkező feszültségű Volta-potenciálok. Amit mérhetünk ezért, az nem maga a Volta-potenciál, hanem csak a hőmérsékletkülönbség hatása. Az alábbiakban leírok egy sikeres és szinte tetszőlegesen pontos (!) mérési eljárást, amivel mégis sikerülhet a Volta-feszültséget meghatározni.

Képzeletbeli Volta-feszültségforrásunk álljon cinkből (Zn) és rézből (Cu). Nézzük az alábbi 1. ábrát!

Volta1 8.4. Joubert Attila: Felemás kondenzátor

1. ábra

Itt egy olyan alkalmasan összeállított kondenzátor látható, aminél a fegyverzetek különböző anyagok, és mivel azok csak a forrasztási pontnál érnek össze, ezért köztük a forrasztásnál képződő Volta-feszültség hatására elektromos térerő jön létre. A kondenzátor fegyverzeteiben tárolt elektromos tér energiája ekkor:

E = 0,5 * C * U

ahol:

  • C – a kapacitás
  • U – a Volta-feszültség

Csábító ez az energia, nem? Kár, hogy hagyományosan, vezetékekkel (úgy, ahogyan egy hagyományos kondenzátort kisüthetünk) ez a kondenzátor a fentebb már említett sajnálatos ellenirányú kioltó potenciálok miatt nem süthető ki! Hasonló érzésem van ezért, ezzel kapcsolatban, mint a Casimir erővel kapcsolatban. De ne csüggedjünk, folytassuk a kísérletezést! Forrasszunk be a réz oldalra egy olyan feszültségű elemet, melynek feszültsége pontosan kioltja a kezdeti forrasztási pontban keletkező Volta-feszültség hatását! Ekkor a kondenzátorban tárolt energia nulla, mert a fegyverzetek közti elektromos térerő is nulla! De honnan tudhatjuk, hogy milyen elemet forrasszunk be, ha egyszer pont azt a Volta-feszültséget akarjuk meghatározni, amit ki kellene kompenzálnunk? Nyájas olvasóm biztosan már rá is jött a megoldásra! Változtassuk ciklikusan a beiktatott telep feszültségét – egyelőre csak gondolatban -, és ahol a kondenzátor fegyverzetei közt megszűnik a térerő, annál a feszültségnél van a Volta-feszültség (csak ellenkező előjellel)! Hogy honnan tudjuk meg, mikor nulla a térerő? Hát ciklikusan távolítsuk és közelítsük – rezgessük – a kondenzátor fegyverzeteit. Amikor az eltolási áram nulla, akkor nulla a térerő is! Hogy milyen gyorsan mozgassuk a fegyverzeteket? Olyan gyorsan, hogy a számunkra kívánatos pontossággal mérhessük az eltolási áram nagyságát. És persze a feszültségforrásunk feszültségét is olyan lassú ütemben változtatgassuk, hogy a kívánatos pontosságot elérhessük. Nyilvánvaló, hogy a fegyverzetet sokkal nagyobb frekvenciával kell rezgetnünk, mint amilyennel a feszültséggenerátort szabályozzuk.

Persze van egy sokkal elegánsabb módszer is, ha egy PLL áramkör oszcillátorát rezgetjük, és azzal vezéreljük – elektro-mechanikusan – a fegyverzetek mozgását is. A hurok szabályzó kör feszültségét használjuk fel a Volta-feszültség kioltására is – a szabályzás mellett! Amikor a fázis 0-ról 180 fokra vált, abban a "pillanatban" a szabályzó feszültség a Volta feszültséggel arányos abszolút értékben! Méretezési részletekbe itt nem megyek bele, mivel ez sok szakirodalomban fellelhető. Mi a kondenzátor rezgetéséhez kis, 250 mW-os hangszóró membránjára ragasztott NyÁK-lemez darabot használtunk. A rezgés során a két felület, vagyis a kondenzátor fegyverzetek közt kialakuló légpárna előnyösen megakadályozta a fegyverzetek összeérintkezését, és ezért eléggé nagy jelet kaphattunk. Ez a módszer ipari mérőkészülék működésének is alapját képezhetné.

A kondenzátor hangolására a mechanikus rezgetés helyett a Varicap-dióda, mint feszültségvezérelt kondenzátor szerintem sajnos nem jó, mert a dióda "nem látja" azt a térerőt, aminek a szabályzását pont tőle várnánk…
Ez tényleg nagy kár!

Egy ilyen mérő készüléket az anyagvizsgálatok során is lehetne használni. Fermi-szintje minden anyagnak van, még a szigetelőknek is. Ha a rezgetett kondenzátor fegyverzetei közé műanyag szigetelőt helyezünk, gyakran azt tapasztalhatjuk, hogy a Volta-potenciál változik. A másik kezdetben fellelkesítő kudarcot akkor élhetjük át, amikor a mért kompenzáló feszültség több száz voltra (!) adódik. Ez azért van, mert a műanyag dörzsölés hatására elektrosztatikusan feltöltődhet, és a térereje – becsapva minket – hozzáadódhat a kondenzátor térerejéhez. Ugyanígy megváltoztathatja a térerőt a kondenzátor fegyverzetein lévő szennyeződés és oxidáció, amire szintén gondosan figyelni kell!

Mint már említettem, minden anyagnál értelmezhető a Fermi-szint. Az előbb ismertetett műszer a forrasztási pontban keletkező Volta-feszültséget méri. A mérés akkor is helyes, ha nem forrasztjuk a mért pontot, hanem csak egy hegyes tapintó elektródát használunk odaérintve azt a mérendő felülethez. Gyanítom, hogy érdekes eredményeket kapnánk, ha a műszerrel élőlények pl. növények, emberek felületét vizsgálnánk át. Tudtommal ilyet még senki nem csinált.

Nem ok nélkül fejtegettem az előbbi dolgokat ilyen hosszasan. Noha ez a feszültség egyszerűen, vezetékekkel nem csapolható meg, mégis van remény a felhasználására – többek közt – ott, ahol térerősségre van szűkség. Néhol az Interneten olvashatunk olyan különleges ötvözetekről, melyek vízbe merülve azonnal elemeire kezdik bontani azt. A víz bontásakor nem a feszültség a lényeges, hanem az elektromos térerősség, mely alkotóelemeire szakítja szét a molekulákat. Ötvözetnél egyszerre teljesülhet a két különböző anyag összeforradása, és a felemás kondenzátor. A jelentkező Volta-feszültség – molekuláris méreteknél – igen nagy elektromos térerőt jelenthet. Ha a vízbe még lúgot is teszünk, a folyamatot azzal is katalizálhatjuk. Valószínűleg előnyösebb az ötvözetnél a két anyag porának – meghatározott arányú – keveréke. Ma úgy gondolom, hogy az 50%-os keverék nem megfelelő. Jobb lehet a 25-35% (mindegy melyik komponens javára), aminek magyarázatára itt és most nem térek ki. Ha ezt a keveréket egy, a két végén ledugózott üvegcsőbe tesszük, alkalmas eszközt kaphatunk a kívánt vízbontó hatás előidézésére. Ekkor a reakcióban résztvevő felület is sokkal nagyobb lehet, mint ötvözet esetén.

Most pedig gondolkodjunk el egy másik alkalmazási lehetőségről!

Mindenek előtt a továbbiak megértéséhez elengedhetetlenül szükséges, néhány fontos tényre szeretnék rávilágítani. A Volta-feszültség számunkra "ingyen térerőt" hoz létre. Ezt a térerőt két módon használhatjuk fel. Vagy a felemás kondenzátoros módon eltolási áramot hozunk létre, vagy a Volta-feszültséget hangoljuk. Az első esetben extra energia nyerésére nincs lehetőség, mivel a fegyverzetek mozgatása során képződő eltolási áram létrejötte mechanikai terhelésként jelentkezik. Hatásos nyereségre csak a második eset adhat talán lehetőséget. A Volta-feszültség elhangolásának hasznosításáról volt szó az írásom elején tárgyalt termikus feszültségmérés esetén. Itt a hő deformálja a rácsszerkezetet, sőt, ha túl nagy a deformáció, azt olvadásnak is nevezhetjük. A termo-feszültség hasznosításakor nem a hőenergia elvonásából nyerjük az energiát! A hő ebben az esetben kizárólag csak a Volta-feszültség elhangolásához kell! A problémát normál esetben az jelenti, hogy a vezetékekben a hő is áramlik, termikus egyensúlyt létrehozva (a hőkülönbség fenntartásának hiányában). A hőmozgás mechanikai lökéshullámok – hanghullámok – kusza szövevénye az anyagban. De ha rendezett mechanikai hullámzást hozunk létre az anyagban, az is elhangolja a Volta-feszültséget. Ez a hullámzás a szoliton, vagy más néven hang, még akkor is, ha a hallható tartományon kívül esik, mely mechanikai rezonancia felhasználásával, kis energiaveszteséggel fenntartható. Hanghullámokat így persze kelthetünk külső hangforrással is az anyagban, vagy ha az anyag mágnesezhető, akkor mágnesesen (magnetosztrikció). Továbbá a nyereségnek van még egy komoly feltétele. Az így keltett hullámzásra fordított energia és a Volta-feszültség erőterével kinyert energia nem lehetnek káros elektromos és/vagy mágneses csatolásban egymással, különben csak egy bonyolult és nehézkes energia transzformátort hoznánk azzal létre. Tudom, ez az utóbbi mondatom nehezen érthető. Sajnos nem tudom szabatosabban és érthetőbben elmondani, ezért irányomban felettébb elnéző és türelmes olvasómra bízom az ezeken való hosszas elmélkedést.

Ha visszatekintünk a Volta-feszültség alapjainak tárgyalására, láthatjuk, hogy e hatás igazából az anyagoktól függ. Ha ez így van, elvileg akkor is kell ennek a feszültségnek jelentkeznie, ha a két anyag azonos, csak az egyiket deformáljuk, vagy felmelegítjük hirtelen. A deformálás látszólag nehézkes megoldás, mégis létezik egy kézenfekvő lehetőség. Ha az egyik anyag réz, a másik pedig lehetőleg nagy magnetosztrikciós állandóval rendelkező vezető anyag, akkor abban alkalmasan olyan állóhullámok – szolitonok – kelthetők, melyek ütemesen deformálják az anyagát, nagy sebességgel, ciklikusan hangolva ezzel a Volta-feszültséget. Ez az anyag teljes egészében ferromágneses kell legyen, nem lehet más fajta vezetővel bevonva, mert az megakadályozza az atomrács deformálását! A deformáció szemléltetésére lássuk a 2. ábrát!

Volta2 8.4. Joubert Attila: Felemás kondenzátor

2. ábra

Itt jön be a képbe Hans Coler zseniális megoldása. E készülékről Egely György könyveiben is és az Interneten is rengeteget olvashatunk. (Meg például itt is.)

Mégis az általam leírt lehetséges magyarázatot idáig sehol nem láttam még!

Colernek két készülékfajtáját említik. A "Strohmerzeuger"-t (áramkeltő) és a Magnetstrohm Apparatot (mágnes-áram készülék). A feltaláló – elmondása szerint – nem tudta, miért működik a készüléke. Csak azt tudta, hogy mit kell tenni azért, hogy működjön.

A készülékek fő alkotóelemei vasrudak voltak, melyeken áramot vezettek keresztül hosszanti irányban, továbbá ezek a rudak szintén hosszanti irányban fel is voltak mágnesezve. Továbbá arról is említést tesznek, hogy Coler nagy gondossággal választotta ki a vas megfelelő anyagát a készülékéhez. Miért is?

Egy lehetséges magyarázat lehet a magnetosztrikció jelensége. Régóta ismert tény, hogy mágneses térbe helyezve, számos anyag megváltoztatja mechanikai méretét. Ezt a méretváltozást a domének mágneses tér irányába fordulása okozza. A méretváltozás akkor a legnagyobb, ha a domének 90 fokban fordulnak el és lehetőleg egyszerre. Azért kell a vasakon az áramot átvezetni, mert a vasrúdban kialakuló hosszanti tengelyű csavarmenethez hasonló mágneses erővonal csavarodása pont ilyen hatást idézhetett elő. A menetemelkedés és a csavarodás iránya a vason átmenő pillanatnyi áramerősségtől és a vas állandó mágneses terétől függtek. Coler vasrudjai 10cm-esek voltak. Ebből számolható az állóhullámhoz tartozó frekvencia (mert mechanikai hullámról, azaz hanghullámról van szó), ami negyedhullámú üzemmód esetén mintegy 51kHz. Ha a készülék valóban az általam leírt módon működött, nem lehetett azt üzem közben hallani. A rudakból nem kell hat darab, a mi technikai színvonalunkon egy is elegendő lehet, megfelelő elektronikai "körítés" mellett. A rudat az állóhullám csomópontjainál kell felfogatni, különben eltöri a rögzítést, valamint káros (fékező) mechanikai veszteség keletkezik! Negyedhullámú rezonátorként használva a vasrudat, az egyik vékony vezetéket a duzzadó-pontnál, a másikat a csomópontnál kell ráforrasztani. Ekkor lesz a maximális feszültség. A keletkező feszültség negyedhullámú rezonátor esetén lüktető egyenfeszültség lesz, félhullámú esetben váltakozó feszültség. Ez utóbbi esetben a két vezetéknek a duzzadó-pontokra kell csatlakoznia (ld. a 2. ábrát), és a feszültség valamint a vasrúd rezonancia-frekvenciája is a duplája lesz, mint a negyedhullámú esetben, valamint transzformátoros csatolás is könnyebben alkalmazható. Félhullámú esetben a mechanikai lökéshullám a vasrúd egyik végéhez közeli negyednél maximális nyomó a másik végénél lévő negyednél maximális húzó deformálást okoz. Az összenyomás esetén is megváltozhat a rácsszerkezet, és a húzás esetén is. Mindkettő helyen képződik Volta-feszültség, ami kívülről nézve összeadódik, mivel a vason sorosan csatolt feszültséggenerátorokként értelmezhetők. Az elméletem szerint Coler is a félhullámú rezonátor módot alkalmazhatta, amit a korabeli rajzok is alátámasztani látszanak. A generátor-impedancia előnyösen alacsony lehet, és a keletkezett feszültség is (ha nem transzformáljuk fel) a Volta feszültségek nagyságrendjébe esnek. Hat vas esetén a kimenő feszültség optimális esetben 12 Voltot ért el. Ez vasrudanként 3 Voltot jelentett. Mivel félhullámú rezonátorként működhettek (szerintem) ezért a keletkező volta feszültségek körülbelül másfél voltot adhattak, ami remekül egyezik az elméletemmel. A Coler kihallgatásáról készült jegyzőkönyv megemlíti, hogy a készülékek egyenáramot (talán lüktető egyenáramot) szolgáltattak. Első látásra a félhullámú rezonátor elve kizárja ezt, de ne feledjük, hogy nem szokványos áramkörről van szó. Négy különféle pillanatnyi rezgési állapot is jelen volt a készülékben, melyeknek eredője lehetett lüktető egyenáram. A már említett források egyikéről megszerzett kapcsolási rajz alapján átgondolható a dolog.

A leírások sok figyelemre méltó részletet közölnek. Most az idevágók közül néhányat említek csak. A kísérletezés közben az egyik forrasztás letört. Ha a duzzadó-pontra volt forrasztva a vékony vezeték (márpedig félhullámú esetben mindkettő oda volt forrasztva), akkor az a mechanikai rezgés hatására könnyen eltörhetett, ha nem volt a forrasztás megfelelő.

Másik érdekes jel lehet a számunkra, hogy a korabeli rajzon a forrasztások nem teljesen szimmetrikusak a vasrúd közepéhez mérten. Ennek oka pedig a mágnesezési görbe nemlineáris jellegéből adódhatott. Noha a hanghullám a vasban ide-oda pattoghatott, a vas állandó mágneses tere nem váltott irányt. A létrejövő mágneses térerőt a vas telítése korlátozta. A hatszögletű elrendezés esetén arra kellett ügyelni, hogy az a két pont, ahol a teljesítmény levétele történik, egyszerre legyen sűrűsödő, illetve ritkuló. Ezt csak úgy tudta megoldani a feltaláló, ha a tekercselések irányait vasanként váltogatta, és középen egy csatoló (fázist fordító) transzformátort is alkalmazott, mert így nem képződtek parazita (a hasznos jelet csökkentő) Volta-feszültségek.

Az elméletem alapján a rezgési frekvencia a beüzemelés során "nagyjából állandó" lehetett, csupán a rezgés amplitúdója emelkedhetett, amit a vasak távolításával kellett ellensúlyozni, nehogy a vasak telítésbe kerüljenek. A leírások mérései szerint a készülék rezonanciája (kikapcsolt állapotban) mintegy 180kHz-re adódott. Ez a működés során a vasak mágneses munkapont-eltolódása miatt kissé megnőhetett, nagyjából elérve a 200kHz-t, ami a 100kHz (azaz 2 x 51kHz) felharmonikusa…

Minden alkalommal a kimenő feszültség más-más volt. Nem csoda, hiszen ez a készülék (szintén csak az elméletem szerint) erősen hőmérsékletfüggő lehetett a már fentebb tárgyalt hőfokfüggő Volta-feszültség miatt. A készülék viszont viszonylag fixre volt megépítve, csak a vasak távolságát és a tekercsek csatolási tényezőjét tudták változtatni. A vizsgálatok nyáron voltak és akkor nem fűtöttek. A kinti hőmérséklet akár 10 °C-ot is változhatott, ami egy ilyen rendszernél igen befolyásoló lehetett. A paraméterek előnyös együttállása esetén készüléket aztán egy közeli, nyári zivatar villámlása is beindíthatta.

Ha az elméletem valóban megállja a helyét, látható, hogy a Coler által használt önrezgő üzemmód igen ingatag lehetett. Aktív szabályzó rendszerrel, sokkal kisebbet és stabilabbat készíthetünk esetleg, mint akkor Ő. Mégis tisztelettel adózom a zseniálisan egyszerű és igénytelen megvalósítás előtt. Ez a készülék szerintem sokkal könnyebben reprodukálható lenne amatőr körülmények közt, mint mondjuk a későbbiekben tárgyalásra kerülő T. H. Moray készüléke. Persze már hat vas alkalmazása esetén is olyan sok lehetett az állítandó paraméterek száma, hogy a helyes beállítás Colernek is hetekig tartott. De ha a fenti elmélet nagyjából helytálló, az alapján jelentős esélye van a türelmes, pontos és kitartó amatőr kísérletezőnek otthonában is sikerek elérésére. Az elmélet egyik alappillére a magnetosztrikció. A siker elengedhetetlen feltétele, hogy olyan anyagot találjunk, melynek mágneses permeabilitása és magnetosztrikciós állandója egyaránt nagy legyen! Ma már léteznek az ultrahangtechnikában is alkalmazott csodálatos adottságú anyagok. Rövidebb vasakat alkalmazva a frekvencia is magasabb lehet, és ezzel együtt a készülék mérete is jelentősen csökkenhet.

A dualitás elvét alkalmazva, ha az induktívitás helyett kapacitást, az áram helyett pedig feszültséget és a magnetosztrikció helyett piezo-elektromosságot alkalmazunk, szintén használható megoldáshoz juthatunk. Ez lehet szerintem az alapja a Moray készülékeknek is, melyeknek működését a következőképpen képzelem el.

Először nézzük a tényeket! Moray a titkát elvitte magával a sírba, még a gyerekeinek sem árulta el a kulcsfontosságú részleteket. Könyveket írt a készülékéről, melyben rengeteg részletet leírt. A könyveiben minden esetben precízen megkülönbözteti az oszcillációt és a rezonálást! Az egyiket az elektromos oszcillációra érti, a másikat az anyag mechanikai rezgésére (aki olvassa, figyelje meg). Kezdeti készülékében (a tízes években, svédországi tanulmányútja során) használt egy bizonyos "fehér követ", amiről a szállásán, azt a készülékébe helyezve azonnal látta, hogy megfelel. Erről a készülékről a diáktársa azt mondta, hogy "néma rádió". Ebben a készülékben plazmacsövek még nem voltak, sem radioaktív anyagok. A szemtanúk szerint egy fém tányéron volt elhelyezve a fehér kő, és fölötte (a követ nem érintve) volt egy másik felforditott fém tányér. A későbbi készülékei is működtek, több szemtanú tanúsította azokat.

Most jöjjön az elméletem. Szerintem is valóság volt a működő Moray készülék. Továbbá a feltaláló, nem akarta a titkát közre adni, de könyvet azért írt róla. Azért írt, mert úgy gondolta, hogy ha eljön az ideje az ilyen készülékek elterjedésének, akkor az Ő könyvében lévő elszórt üzenetek is azonnal értelmet nyerhetnek. Ha én könyvet akarnék írni arról, amit nem akarnék, hogy széles körökben idő előtt kitudódjék, először is a titkomról írnék a könyvben a legkevesebbet, azt is csak szétszórva. Moray a legtöbbet az elektromosságtan alapjairól, plazmakisülésekről, és a rádióaktivitásról írt. Továbbá, ha azt akarnám, hogy a készülékemet felnyitva se tudja senki a titkomat megfejteni, tele raknám a készüléket házilag, egyedileg legyártott alkatrészekkel, és lényegtelen információkra vigyáznék látszólag. Meggyőződésem, hogy a készülékébe a plazmakisüléses csövei helyett hagyományos izzókatódos vákuumcsöveket is tehetett volna. Akkoriban nem volt FET, Tirisztor és Triak. Tranzisztor-szerűt is csak Ő készített a készülékéhez. Kedves olvasóm talán sejti már, hogy a működés kulcsát itt is a Volta-feszültségben és a mechanikus rezgésekben látom.

Az elektromos térerő fenntartásához nem kell energia befektetés, csak a létrehozásához. A feltöltött kondenzátorban mindaddig jelen van a térerő, amíg azt ki nem sütjük. Feltöltött kondenzátort használhatunk a Volta-feszültséggel töltött felemás kondenzátor helyett is, jóval nagyobb feszültségeket alkalmazva így. Moray kihangsúlyozza, hogy ügyelni kell arra, nehogy zárt áramkörrel kisüssük az így feltöltött kondenzátort. Valójában az energiát nem a kondenzátorból nyerhetjük (szerintem), az csak egy ajtó az energia mérhetetlen tárházára. Az energiát a TÉR EREJÉBŐL (térenergia), azaz az elektromos térerőből nyerhetjük. Ennek kulcsa egy olyan hangolható dielektrikum, aminek elhangolása és a felhasznált térerő nincsenek káros csatolásban, csak előnyösben. Ennek megértéséhez a ferroelektromos dielektrikumok működését kell kissé megértenünk. Fontos leszögeznünk, hogy valamennyi ferroelektromos anyag mutat piezoelektromosságot, de nem minden piezoelektromos anyag ferroelektromos! A ferroelektromos anyagoknak elektromos hiszterézisük van, rendelkeznek elektromos dipólusokból álló doménszerkezettel, és adott esetben nyugalmi térerővel rendelkeznek a külvilág felé. A piezoelektromos anyagok relatív permeabilitása igen magas, az ezres nagyságrendbe esik. Ez azt jelenti, hogy ezerszer jobb dielektrikumok, mint a levegő és kb. tízszer jobbak, mint a víz. A dielektromos állandójuk nemlineárisan függ a rájuk ható elektromos térerőtől. Mechanikusan rezonáltathatóak megfelelő elektromosan oszcilláló térerővel. Ha mechanikusan rezgetjük őket, dielektromos állandójuk változik, tehát ideálisak lehetnek a felemás kondenzátor térerejének vezérlésére is.

De lássuk, mit is írt erről Moray!

"…A tudomány szerint a tökéletes rezonancia nem termelékeny. A tudomány egyszer azt is állította, hogy az emberi hangot lehetetlen rézdróton átvinni. Ez tény és az is marad, de ezt az eredményt mégis megvalósították. A tudomány azt is kimondta, hogy a levegőnél nehezebb tárgy nem "szállhat".

Rezonanciát ott értek el, ahol az áramkörben nincs szükség visszavezető vezetékre. A tiszta rezonancia nagyon sok veszélyt jelent a tapasztalatlan kutató számára. Jerikó falai a példa a tisztán mechanikai rezonancia bekövetkezésére. Masírozó lábak, rohanó kutyák és felharmonikus rezgések veszélyes helyzetbe vihetnek hidakat és egyéb mechanikai szerkezeteket csakúgy, mint ahogy elrepeszthetik az üvegből készült vizespoharat. Minden anyag rendelkezik természetes mechanikai rezgésre érzékeny rezonanciával és felbomlást előidéző ponttal. Ez igaz a villamos vagy energia-rezonanciára is. Az elmélet az, hogy a tökéletes rezonanciában az oszcillálás egyre erőteljesebb lesz, mígnem a rezgés vagy oszcillálás örökké fenntartható, ha megfelelően "táplálják" vagy az anyag elbomlik. Amíg azonban a fenti feltételezések helytállók az elméletben, a valóságban ez csak részben igaz. Tény, hogy ha valaki eléri a rezonanciát az Univerzum "nagy generátorával", amely a különböző – mindegyik tisztán hangtani, tisztán vibrálás, tisztán rezonáló – szubsztanciák természetes rezgéseivel és a tiszta rezonanciának megfelelő rezgések sokféleségével rendelkezik, amelynek elérésekor épületek omolhatnak össze, üveg zúzódik szét, anyag robban fel, csak akkor jut abba a rezgési tartományba, amelyet ez a rezonancia befolyásol. A víz rázkódási sebessége (vibratory rate) és rezonanciája (resonance) nem ugyanaz, mint az olajé. Találják meg bizonyos "anyagfajták" megfelelő mechanikai vagy energetikai rezonanciáját és az alkotó eredmények messze fontosabbak lesznek a rongáló hatásoknál. A benzin és a tűz mindegyikének olyan szerepe van, amelyet – amint az általánosan elismert – értékelni kell, de amelytől tartani is kell. Az ember már napjainkban is képes elpusztítani saját magát, akkor pedig hol jelent túl nagy különbséget biztonságosan vezérelt rezonanciás jelenség, bármilyen hatással jár is az? Elég sok olyan dolog van, amely képzetlen emberek vagy gazemberek kezében már most képes szinte mindent lerombolni; akkor miért kellene a vezérelt rezonancia hatásaitól félni? A szerző – ahogy Tesla tette – néhány anyag esetében igen közel került a vezérelt rezonancia megvalósításához. Bizonyos szubsztanciával rezonanciában lenni más szubsztanciához képest nem azonos azzal, hogy minden szubsztanciával rezonancia van.

Hozzunk tiszta energiát rezonanciába bizonyos elektromosan reagáló összetételű olyan anyagokkal, amelyek az Univerzum vibrálásának rezonanciájával szinkronban vannak, és mit kapunk? Hasznosítható energia az Univerzumból. Ez az energia, mint oszcillálás érkezhet az égitestekre, hasonlóan a tenger ár-apály oszcilláláshoz. A Sugárzó Energia csövei ezt az energiát impulzusok formájában veszik, amelyek tartama csak néhány ezredmásodperc, azonban a feszültség és az áramerősség ezekben az impulzusokban olyan nagy, hogy elegendő energiát ad át a rezonanciában levő készüléknek, ami korlátlan, többszörös villanásokra használható és vetekszik a nappali fénnyel. Emlékeztetünk arra, hogy a rezonancia és a feszültség képes az energiát nagymértékben felerősíteni. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy az Univerzum forrásaiból kiinduló rezgéseknek eredeti forrásaikba kell visszatérniük. Semmi nem vész el, csak a potenciál (elektromos helyzeti energia) csökken, a vízikerék felett bekövetkező vízszint-csökkenéshez hasonlóan…"
/T. H. Moray: Energiatenger a Föld körül, 4. kiadás 43-45. oldal/

Azt hiszem e sorok rejtik Moray titkát, a többi csak technikai körítés és félrevezető szögesdrót a titok körül. A fémtányérok egy kondenzátor fegyverzetei voltak. A fehér kő pedig egy megfelelő kovakő, vagy más kvarckristály tartalmú kőzet. A kondenzátorra nagy egyenfeszültséget adott (több módszer is van erre) és ez után rezgésbe hozta a kristályt. A kristály rezgését nem gátolta a felső fegyverzet, mivel az nem érintette a követ, de kellően közel volt hozzá. A kő rezgetési frekvenciája a duplája volt a kicsatoló kör frekvenciájának. Itt jegyzem meg, hogy Magyar Tamás barátom kidolgozott egy egyszerű, ámde felettébb ötletes technikát, amivel bármilyen frekvenciájú elektromos rezgést akármilyen másik frekvenciájúvá lehet kis veszteséggel (!) alakítani (ésszerű tartományok közt, néhány száz MHz-ig). A frekvenciák aránya lehet irracionális szám is! De Moray-re visszatérve a kő rezgését létrehozó elektromos teret nem szabad, hogy károsan akadályozza a kicsatoló áramkör elektromos tere. Ezt szolgálta a feles frekvenciaarány. Moray beszél a könyvében még egy helyen különösen nagy faradikus elektrolit kondenzátorról, mint a készüléke kulcsfontosságú komponenséről. Piezo anyagokat házilag is lehet készíteni. Így a készülékében a későbbiek során a kő helyett ilyen piezo-dielektrikumú kondenzátorokat használhatott. Egy szemtanú a készülékét látva lejegyezte, hogy abban volt egy réz és mellette egy "ezüstrúd" (a színe volt ezüstös). Lehet, hogy a Volta-feszültség adta itt a készülék indításához a térerőt. Moray egy tekercset cirógatott egy mágnessel, ami a piezo-kondenzátorok berezgését indította el. Amikor azok rezgése eléggé intenzív volt, elektromos ütést érzett két fémtüskén az ujjával, és ekkor zárta az önszabályzó áramkör kapcsolóját, és már működött is a készülék. Nem kizárt, hogy több találmány is volt ötvözve a készülékben, de az energia kicsatolását szerintem, ez magyarázta. Az energianyereségre azért van esély, mert a viszonylag nagy feszültségre töltött kapacitás értékének változtatása közben a dielektrikum rezgési iránya nem metszi az elektromos erővonalak irányát, hanem azokkal egy irányban rezegve anyagminőségét változtatva idéz elő változást a kapacitás értékében, így látható, hogy csak az erőteret dolgoztatjuk, s nem a dielektrikummal végzünk mechanikai munkát.

Végül néhány szót a saját sikereimről. A rezgőkondenzátoros mérőkészülék megépítése és használata teljes sikerrel járt. A vízbontással kapcsolatban még csak pár mérést végeztem, melyeknek eredménye számomra nem egyértelmű. A Coler készülékkel kapcsolatban megtettem az első lépéseket, hogy elméletemet igazoljam. Idáig sikertelenül, mivel sem az eszközparkom, sem az általam fellelt anyagok, sem pedig a magnetosztrikció terén rendelkezésemre álló tudásom nem voltak a feladat megoldásához elegendők. A Moray készülékkel kapcsolatos soraim pedig még csak teljesen elméletiek. Ha valaki kedvet, tudást és képességet érez arra, hogy betársuljon a kísérletezésbe, az írjon e-mailt!

Nyájas olvasóm joggal kérdezheti: "Ennyi? Semmi konkrétum?" Válaszul csak annyit mondhatok, hogy a történelemben számos gyakorlati siker helyes elmélet megalkotása után vált csak lehetővé. És az is gyakran előfordult, hogy az elmélet megalkotásától a siker eléréséig hosszú idő telt el. Továbbá azt is mondhatom, hogy elméleteim semmivel nem rosszabbak, mint a többi más ide vonatkozó elmélet.

Budapest, 2004. szeptember 3.

A fordító megjegyzései

  • Resonance – A más tárgytól átvett rázkódás (vibrálás) sebessége.
  • Szubsztancia – Itt olyan szilárd, folyékony vagy gáznemű anyagról van szó, amelynek különleges tulajdonságai vannak (lásd Oxford Advanced Learner’s Dictionary).
  • Elektromos erőtér és az elektromos térerősség itt két különböző fogalom – Az egységnyi tömegre vonatkoztatott helyzeti energiát nevezi potenciálnak, amelynek matematikai alakja Whelyzeti = q×U. Ha tehát az U potenciállal jellemzett pontba helyezzük a q töltést, helyzeti energiája q×U. Az MKS rendszerben az elektromos töltést C és a meghatározott felületen egységnyi idő alatt átáramló töltések számát I jelölve, a potenciál skaláris mennyiségének mértékegysége I/C, amit voltnak neveznek. Ezért itt a "pressure" szó feszültséget jelent, míg máshol a "potential" szó potenciált.

Hozzászólok!

A weblap további használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás