2019 október 15 - kedd

2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

Az itt következő sorokban Mike Johnston mondja el azt, hogy az általa elvégzett kísérletekben milyen hatással vol a vízbontás hatásfokára az állandó mágnes.

A mágneses vezetőn keresztülhaladó elektromos töltés több összetevőből áll:

  • magából az áramból, melyet az áramerősséggel – azaz a másodpercenként átáramló elektronok számával – és a feszültséggel – azaz az elektronokat mozgásba hozó erővel – jellemezzük és
  • a vezető körül kialakuló elektromágneses mezőből.

A "Balkéz Szabály"-t alkalmazva a vezetőben folyó áram irányának ismeretében meghatározhatjuk a vezető körül kialakuló mágneses mező irányát. Az áram ebben az esetben az áramforrás negatív sarkától, azaz a szabad elektronok forrásától halad a pozitív kapocs felé, ahol szabad elektron hiány van.

page1-1 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

1. ábra. A vezetőben folyó elektronok és az általuk létrehozott elektromágneses mező iránya

Az állandó mágnes körül kialakuló mágneses mezőnek adott polaritása van, ahol a mágneses mező (vagy mágneses áram) az északi pólus felől folyik a déli pólus felé. Ebben az esetben az elektromos mezőt úgy képzelhetjük el, hogy az a mágneses mező körül forog. Ismételten a "Balkéz Szabály"-t alkalmazzuk – bár most egy kicsit más módon. Olyan ez, mintha ugyanannak az érmének a másik oldalát néznénk.

page1-2 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

2. ábra. Az elektromos és a mágneses mező iránya az állandó mágnes körül

page1-3 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

3. ábra. Az elektromos és mágneses erővonalak iránya az állandó mágnes és a vezető esetében

Amint haladtam előre a kutatásaimban és láttam, hogy az elektrolizáló cella különböző komponenseit milyen könnyen lehet variálni a belső ellenállás csökkentése érdekében és milyen könnyen lehet a hatásfokot növelni, egy új ötlet kezdett formálódni a fejemben. Rájöttem, hogy lehet olyan vízbontót építeni, amely nem csak felveszi a feszültségforrás feszültségét, hanem azt meg is tudja növelni! Ez automatikusan növeli a hidrogénfejlesztés hatásfokát is.

Korábban már megerősítettem azt a tényt, hogy egy kis feszültségkülönbséget már egyszerűen a két lemez méretei közötti különbség révén is létre lehet hozni "közönséges" elektrolizáló cellákban is – ahol az elektródák ugyanabból a fémből vannak. Ezáltal megváltoztatjuk a közöttük lévő vezetőképességet. A másik lehetséges módja a feszültségkülönbség létrehozásának az, hogy a két elektróda közötti elektrolit oldatot külső erő segítségével megforgatjuk. Ebből kiindulva egy olyan módszert kerestem, ami külső munkavégzés nélkül hoz létre feszültségkülönbséget a cellák között.

Végül is az állandó mágneseknél kötöttem ki, elsősorban azért, mert azok valóban állandóak: nem kell őket "újra tölteni", sosem "száradnak ki". De fel lehet-e valamilyen értelmes módon használni az állandó mágneseket a céljainkra? Ennek meghatározására elvégeztem egy sor kísérletet.

1. kísérlet

Ebben a kísérletben egy gondosan kimosott kör alakú, 12 ounce (0,3549 literes) üvegpoharat használtam vízbontó tartályként(1). Ezt az edényt feltöltöttem 75 %-ban vízzel, 25 %-ban pedig NaOH-val, ez alkotta az elektrolit oldatot(2). Ezután beletettem egymással szembe két rozsdamentes acélból készített elektródát(3). Hozzákapcsoltam egy multimétert és 2 V-os DC méréshatárra állítottam, majd rákapcsoltam a 12 V-os DC akkutöltőmet. Ezt követően vettem két kerámia mágnest, melyek méretei 2 1/2" x 1 1/2" x 1/2" (63.5 mm x 38.1 mm x 12.7 mm) voltak és azokat a cella két oldalához helyeztem kívülről, az elektródák mellé(4). A pólusokat a következő ábra szerint állítottam be:

page2-1 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

4. ábra. Az 1. kísérlet

Miután bekapcsoltam a tápfeszültséget, a multiméter által mutatott érték egy kicsit magasabb volt, mint a mágnesek nélkül. Hogy ez attól volt-e, hogy a cellát éppen csak bekapcsoltam, vagy a mágnesek miatt, ekkor még nem volt világos. De ennek az írásnak a lényege az, hogy értelmezzük az állandó mágnes vízre és különösen az elektrolízis hatásfokára kifejtett különböző hatásait. Az elektromos összetevők viselkedését ezért itt csak a legrövidebben érintjük.

Vettem az időt és a fáradságot, hogy lemérjem az elektrolizálás hatásfokát mágnesekkel és anélkül, közvetlenül a tápfeszültség bekapcsolásakor és utána és különbséget véltem felfedezni a cellákon mért feszültségesés értékében, mikor a mágnesek jelen voltak, illetve mikor elvettem őket.

Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a cellákon kívül elhelyezett állandó mágnesek valóban hatással voltak a cella hatásfokára.

2. Kísérlet

Ez a kísérlet az 1. Kísérlet kis módosításaként indult, de végül egy egész sor új lehetőséget tárt fel. Azon gondolkoztam, hogy ha a mágneseket magába a cellába helyezzük, közvetlenül a az elektródák mellé, akkor valószínűleg az 1. Kísérlethez képest jobb eredményt érhetnék el.

Ugyanazt a tartályt és elektródákat használtam, mint korábban. Mielőtt beletettem volna a mágneseket a cellába, elvégeztem velük néhány egyszerű kísérletet. Először is azt akartam megtudni, hogy vezetik-e az áramot, hogy így elkerüljem a cellák közötti rövidzár lehetőségét. Azt tapasztaltam, hogy a mágnesek nem vezették az áramot, tehát nem vezető anyagból készültek.

page2-2 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

5. ábra. A 2. Kísérlet

Ezután biztos akartam lenni, hogy a mágnesekre nem fog hatással lenni az elektrolit, ezért a mágneseket a megelőző éjjelen már belehelyeztem az elektrolit oldatba. Másnap reggel nem vettem észre semmilyen lemorzsolódott mágnes darabot az oldatban, amiből azt a következtetést vontam le, hogy a mágnes nem csak hogy nem vezeti az áramot, de az elektrolit oldat se károsítja azt.

Ehhez a kísérlethez már nagyobb térfogatú edényt használtam, mivel fizikailag több helyre volt szükség a celláknak és a mágneseknek.

Kivágtam két darab rozsdamentes acéllemezt (ezúttal több volt a vastartalmuk), melyek mérete 6" x 4" x 3/16" (152,4 mm x 101,6 mm x 4,762 mm) volt és elhelyeztem a mágneseket közöttük. Négy mágnest használtam, mindegyiket az elektródák között, azok sarkainak a közelében helyeztem el. Az a tény, hogy a rozsdamentes acéllemezek több vasat tartalmaztak, lehetővé tette, hogy mikor elhelyeztem a mágneseket, azok nem mozdultak el. Mivel a kísérlet célja a mágneses hatások megfigyelése volt, ezért nem foglalkoztam különösen az elektrokémiai reakciókkal, vagyis azzal, hogy a lemezek oxidálódtak.

Elég helyet hagytam a mágnesek és az elektródák felső része között, hogy a mágnesek teljesen alámerülhessenek az oldatban, de az elektródák még eléggé kiálljanak belőle, így a csatlakozó vezetékek nem érintkeztek az elektrolit oldattal.

Miután összeállítottam mindent úgy, ahogy elterveztem, ismét lemértem a feszültséget és az előző kísérletben elvégzett mérésekhez hasonló értékeket kaptam. Ezt követően lemértem a feszültségforrást terheletlenül. A 12 V névleges feszültség helyett 13,65 V-ot mértem. Mikor a cellán mértem a feszültséget – ekkor nem folyt áram a lemezek között – 14,1 V-ot kaptam.

Miután elvégeztem ezeket a méréseket, eltávolítottam a multimétert az áramkörből és a cellákat ismét a feszültségforráshoz kapcsoltam. Bekapcsoltam a tápegységet és azonnal beindult az elektrolízis. Jelentős mennyiségű gáz fejlődött mind a két elektróda mentén, miközben (ahogy várható is volt) a katód mentén körülbelül kétszer annyi gáz volt megfigyelhető, mint az anódnál.

A cellák közötti ellenállás elég alacsony volt ahhoz, hogy állandóan kiverje a tápegység biztosítékát, ami megnehezítette a méréseket. Ezért a kísérleti cellával sorba kötöttem több "normális" cellát, ezáltal növelve a teljes áramkör ellenállását. Ez ugyanakkor lehetetlenné tette az elektromos hatásfok pontos mérését, így csak a szemeimre hagyatkoztam.

page3-2 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

6. ábra.

Az első dolog, amit észrevettem az volt, hogy a víz/elektrolit oldat másként kezdett el cirkulálni, mint ahogy az korábban megfigyelhető volt. Helyesebben mondva korábban egyáltalán nem vettem észre, hogy a víz cirkulálna. Ez a cirkuláció nem magyarázható az ionok/gázok mozgásával.

Ebben az esetben az oldat egy jelentős része látszólag "beszívódott" a két elektróda közé a cellák aljától a felső feléig, ahol a buborékok között lépett ki az oldat is. Ez az áramlás ahhoz volt hasonlatos, mint amit az akváriumok pumpája idéz elő. Elég nagy mennyiségű víz jött mozgásba és ez addig folytatódott, amig a cella be volt kapcsolva. Ugyanakkor ez nem csökkentette a fejlődő gázok mennyiségét!

A vízbontó ilyetén kialakítása kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy észrevehessem ezt a jelenséget és hogy el tudjam választani a felfelé áramló buborékok mozgásától.

Ekkor merült fel bennem először, hogy a vízmolekulák vagy az ionok, esetleg mind a kettő mozgásba hozható, amik a mágneses vagy elektromos erővonalak mentén áramolnak, ezáltal kombinálva az állandó mágnes és az elektródák körüli elektromágnesek erővonalait. Ezt a jelenséget Mágneses-Hidrodinamikus jelenségnek nevezzük.

Ezt elég érdekesnek találtam. Ekkor gondolkoztam el először azon, hogyan hatnak egymásra a mágneses és elektromos erőterek, valamint a vízmolekulák és az ionok. Eddig szigorúan csak a cellák fizikai aspektusával, azok ellenállásának a csökkentésével, azaz a makroszkopikus működési szintekkel voltam elfoglalva, mint pl. az elektromos töltésekkel, az áramerősséggel, az elektródák méreteivel, az elektrolit oldat összetételével stb. Ez az új megfigyelés viszont egy teljesen új kutatási területet nyitott meg előttem.

3. Kísérlet

A további kísérletekhez összeraktam egy másik vízbontót, ami csak egy kicsit különbözött az előző cellától. A tartály szintén egy kör alakú üveg edény (a), az elektródák (b) pedig vasat nem tartalmazó rozsdamentes acélból készültek, melyek mérete 4" x 1 1/2" x 1/16" (101.6 mm x 38.1 mm x 1.587 mm) volt. A cellák alsó része kb. 1 1/2" (38.1 mm-re) volt az edény aljától. Ezután feltöltöttem a tartályt 3/4 részig vízzel és hozzáadtam a 25 %-os NaOH-t, így hozva létre az elektrolit oldatot (c). Az oldat felszíne kb. 1 1/2" (38.1 mm-rel) volt az edény teteje alatt. A tartály külső feléhez, közvetlenül az elektródák mellé két kis kerámia mágnest (d) helyeztem, melyek mérete 2" x 1" x 1/2" (50.8 mm x 25.4 mm x 12.7 mm) volt. Ugyanezeket használtam az előző kísérletben is. A mágnesek polaritása a következő ábrán látható.

Page4-1 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

7. ábra.

Mikor bekapcsoltam a tápfeszültséget (12 V DC), az oldat az elektródák alatt elkezdett forogni. Ez a forgás tisztán látható volt szabad szemmel is. Az elektródák között folyó áram ekkor 3 A volt, a gáz pedig ennek az áramnak megfelelő mennyiségben termelődött. A víz az elektródák között és körül áramlott, bár elég haotikusan és ez a mozgás látszólag független volt az elektródák alatti víz forgásától. Ezután több elektrolitot adtam az oldathoz, míg az áramerősség el nem érte a 10 A-t. Azt figyeltem meg, hogy minél több áram folyt az elektródok között,

  1. annál több gáz termelődött
  2. annál gyorsabban forgott a víz az elektródák alatt

Megpróbáltam szabad szemmel megfigyelni a vízbontóban kialakuló mezőket. Mindegyik elektróda körül kellett lennie egy-egy elektromágneses mezőnek (lásd a 8. ábrát) és a mágnesek körül is kialakul a mágneses mező. A mágnesek adott pólus szerinti elhelyezése révén várható volt egy egyesített mező kialakulása a vízbontó alsó részén. Bizonyos mértékig az elektródák mezeje is hatással van az állandó mágnesek egyesített mágneses mezejére. Ez az egyesített mező sokféleképpen módosítható, pl. az elektródák elhelyezkedésével, a különböző mezők erősségének változtatásával, vagy akár az elektromos töltések oldatba juttatási módjának a megválasztásával (egyenáram, váltóáram, lüktető áram stb.)

page4-2 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

8. ábra. A vízbontóban kialakuló mezők

Hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban az állandó mágnesek hatására kezdett el forogni a víz a vízbontóban, először is elvettem onnét a mágneseket. Ekkor a víz forgása fokozatosan lassulni kezdett, majd kb. egy perc elteltével teljesen leállt. Ezután úgy helyeztem el a mágneseket, hogy az azonos pólusok egymás felé néztek, ekkor azonban nem volt megfigyelhető mozgás az oldatban. Ezt követően megfordítottam a mágnesek irányát, azaz most az északi pólus nézett a katód, a déli pólus pedig az anód felé. Ekkor elkezdett ismét forogni a víz, de most az ellenkező irányba. Végül visszafordítottam a mágneseket az eredeti állapotukba, aminek következtében a víz forgása először lelassult, majd miután megállt, elkezdett forogni az ellenkező irányba, míg el nem érte a maximális sebességet. Mindegyik esetben a víz forgása egy adott maximális sebességre gyorsult, majd ezt elérve ezt a sebességet tartotta mindaddig, míg az oldatban áramoltak az elektronok. Ez a maximális sebesség valószínűleg a következő tényezőktől függ:

  1. az elektródák között folyó áram erősségétől
  2. az állandó mágnes mezejének erősségétől

Önkéntelenül felmerül a kérdés azzal a mechanizmussal kapcsolatban, ami létrehozza ezt a forgást az elektródák alatt. A vízbontóra kapcsolt elektromos energia kizárható ebből, hiszen az teljes mértékben (leszámítva a veszteségeket) a gázfejlődésre fordítódik és ez a gázfejlődés nem csökkent a forgómozgás létrejöttekor. Ez azt sugallja, hogy itt egy másodlagos energiaforrás lép működésbe, mely a rendszer adott kialakítása soráni kölcsönhatások hatására aktivizálódik.

A víz forgására a magyarázatot a vízmolekulák és ionok tulajdonságaiban találjuk meg.

page5-1 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

9. ábra.

Az első dolog, amit megfigyelhetünk az az, hogy a folyadék a tartályban látszólag két, egymástól jól elkülönülő részre oszlik. Az egyik réteg az, ami körülveszi az elektródákat, illetve közvetlenül azok alatt található. A másik réteg ez alatt van és egészen a tartály aljáig ér. Ez úgy néz ki, mint amikor különválik az olaj a víztől. Egy erős fénysugár, ami fentről lefelé világítja meg a tartályt, jól kivehetővé teszi ezt az elkülönülést. Ez a szétválás azonban csak addig van jelen, amíg az elektronok áramlanak az elektródák között.

Ezt a nyilvánvaló különválasztást az okozza, hogy a felső réteg a normális vízmolekulákat és az elektrolit ionjait tartalmazza. Az ionok azért húzódnak ebbe a felső rétegbe, mert azok elektromosan jobban töltöttek, mint a vízmolekulák, így erősebben vonzódnak az elektródák elektromos mezejéhez, mint a vízmolekulák. Az oldat nagyobb része vízmolekulákból áll, ezért az egyensúly érdekében a vízmolekulák lefelé süllyednek. A felső rétegben a könnyebb, elektromosan töltött ionok találhatók, melyek kevésbé sűrűek, mint az alattuk lévő vízmolekulák. Ez a kevésbé sűrű oldat az elektródákon folyó áramok okozta hőkibocsátás következtében még kevésbé sűrű lesz. Ez egy kis hőmérséklet különbséget is okoz a két réteg között.

Az alsó rétegben koncentrálódó vízmolekulák dipólusos kötésűek, melyekre szintén hat az elektródák közötti elektromos mező, vagyis a vízmolekulák pozitív töltésű hidrogén oldala a cellák negatív töltése felé vonzódik, afelé fordul.

A felső rétegben lévő vízmolekulák ehhez hasonló módon polarizálódnak, azaz a negatív töltésű elektróda felé fordul a hidrogénes oldala, a pozitív töltésű elektróda felé pedig az oxigénes oldala.

A vízmolekulák az ionréteg alatt az elektromos töltésnek megfelelő módon állnak be, de még hatással van rájuk az állandó mágnes mezeje is. Ez azért történhet meg, mivel a hidrogénnak nagy a mágneses nyomatéka, ami az egész molekulát a mágneses mező irányába forgatja. Ez egy normális, jól ledokumentált jelenség, melyről főként a mágneses rezonancia témakörénél találunk információkat. A mi esetünkben azonban a fő eltérés az, hogy – a fentebb már említett módon – az elektródák elektromos mezeje is hatást gyakorol a vízmolekulákra. Miután a vízmolekulák beálltak ezen két – elektromos és mágneses – tengely mentén, a normális, minden molekulára ható kinetikus energia, mely általában véletlenszerű mozgásban nyilvánul meg, itt egyesül és ennek eredményeként az összes molekula egyszerre, egy irányban mozdul el, ami a víz forgásában nyilvánul meg.

Az ionréteg molekulái szintén befordulnak a mágneses mezőnek megfelelő módon és mivel a mezők egymással ellentétes irányúak, ezért azt az ellenkező irányba forgatják.

Ha megnöveljük akár az elektromos, akár a mágneses mező nagyságát, akkor azt tapasztaljuk, hogy a cellák közötti vízforgás sebessége is megnövekszik. Azt kell gondolnunk, hogy az az energia, ami mozgásba hozza a vizet, magából a vízből származik, mint annak saját kinetikus energiája. Az elektromos és a mágneses mezők jelenléte nélkül ez a kinetikus energia az egyes molekulák véletlenszerű rezegtetésében nyilvánul meg. Tehát ezt az egyébként elérhetetlen energiát most már meg tudjuk csapolni, ami további energiát biztosít anélkül, hogy csökkentené a vízbontóba vezetett energiát.

Miután meghatároztam az alsó vízréteg mozgásának legvalószínűbb mechanizmusát, azon kezdtem el gondolkozni, hogy az elektródák mágneses mezeje hogyan hat egymásra és az állandó mágnesek mezejére. Ha az állandó mágnesek mezeje összekapcsolódhat az egyik vagy mindkét elektróda mágneses mezejével, akkor ezáltal valószínűleg tovább csökkenthetjük az elektródákra kapcsolt feszültséget, hiszen a mágnesek révén ez az elektromos mező erősödik. Korábban már meghatároztam az elektródák körüli mágneses mező irányát és megértettem, hogy a "normális" vízbontókban, ahol az elektródák egymással szemben helyezkednek el és a táplálás felülről történik, az elektródák mágneses mezői egymással ellentétes irányúak. Ez még egy okkal több, miért lehet kisebb feszültséget kapcsolni az elektródákra. Azért, mert az anód árama "felfelé és kifelé" halad és ez a mozgás a katód mezejével ellentétes irányú, ahol is az áram "lefelé" folyik a vízbontóba. Ez a jelenség jól ismert két áramvezető fém között, amikor az áram ellentétes irányba folyik és a két vezető egymáshoz közel helyezkedik el.

Ha erősíteni akarom a katód mezejének az erejét, akkor a vízbontón kívül elhelyezett mágneseket úgy állítom, hogy az óramutató járásával ellenkező irányú pörgés jöjjön létre. Ekkor az elektróda mezeje összekapcsolódik az állandó mágnesek mezejével. Ha az anód mezejét szeretném erősíteni, akkor a mágnesek irányát megváltoztatom, így az oldat az óramutató járásával megegyező irányba fog forogni.

Kipróbáltam ezeket a módosításokat és a várt eredményt kaptam. Ezt követően azon töprengtem, hogyan tudnám összekapcsolni a katód és az anód mezőit egy egységes "Elektróda Mezőbe", majd ezt az egységes mezőt összekapcsolni az állandó mágnesek mezejével, ezáltal létrehozva egy egységes és sokkal erősebb mezőt. Ezt az egységes mezőt tovább finomíthatjuk annak a ténynek az ismeretében, hogy a vízben lévő oxigén paramágneses tulajdonságú, ami által még tovább erősíthetjük a vízbontóban kialakított mezőt. Ennek következtében az elektródák közötti ellenállás lecsökkenne, valamint az eredményül kapott egyesített mezőt pontosan be tudnánk "hangolni" a kívánság szerinti erősségre pusztán az állandó mágnesek erejének növelésével vagy csökkentésével.

A következő ábra azt mutatja, hogyan lehetne összekapcsolni a mezőket egy egységes mezővé.

page6-1 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

10. ábra. A mezők egy egységes mezővé "állnak össze"

Az egyik elektróda felülről, a másik pedig alulról van az edényhez erősítve. Miután a mező irányát ilyeténképpen meghatároztuk, a két elektróda mezeje egyenlő nagyságú és egyező irányú is, amitől a mező ereje növekszik.

A 10. ábrán bemutatott elektróda irányokkal eltűntettük az egymás ellen ható mezők ellenállását, ezáltal pedig az elektronok folyamával szembeni ellenállást. Ekkor a két párhuzamos vezető (elektróda) az áramot egyező irányba vezeti. Ez az egyszerű változtatás egy teljesen új lehetőséget teremt. Amikor a két áramvezető párhuzamos és az áramot EGYEZŐ irányba vezetik, akkor az indukció is megjelenik.

A következő ábrán a mezők összekapcsolásának egy másik lehetséges módját láthatjuk.

page6-2 2.4.1.7. A víz és a mágnesesség

11. ábra.

A két elektróda között kialakuló indukcióhoz azonban vagy a mágneses mező, vagy az elektromos áram irányát meg kell változtatni. Sok lehetséges megoldás kínálja magát. Az egyik az, hogy változtatjuk a mágneses mezőt az állandó mágnesek mozgatásával. Egy másik lehetőség az, hogy különböző formájú DC áramot használunk. A pulzáló áram előnyösebb választás, bár ez a téma már meghaladja ennek az írásnak a kereteit.

Az elektródákat is meg lehet változtatni úgy, hogy jobban betöltsék az indukciós tekercs szerepét. Ezen kívül úgy is ki lehetne alakítani az elektródákat, hogy az anód induktivitása kétszerese legyen a katódénak, ezáltal még meg is növeljük a rajta eső feszültség értékét. Természetesen ez lekorlátozza az áram nagyságát, ezért úgy kell megtervezni a rendszert, hogy még ezen változtatások mellett is annyi áram folyjon keresztül rajta, hogy a szükséges mennyiségű H2 gázt még elő tudjuk állítani, viszont még elég nagy az indukció is ahhoz, hogy az elektródák közötti feszültségesést csökkentsük.

Maga a vízbontó egyfajta transzformátorként is funkcionálhatna, ha indukciós tekercseket tekernénk a vízbontó köré, s egy lágyvasból készült magot tennénk a közepébe, melyet elszigetelünk az oldattól. Ekkor a katódot tápláló vezetékből mondjuk 100 menetet lehetne tekerni a vízbontó köré, az anódból jövő vezetékből pedig pl. 200 menetet. Megépítettem egy ilyen vízbontót kis méretben, s a táplálásra egy 9 V-os elemet használtam. Két napig üzemelt megállás nélkül a vízbontó, míg le nem merült az elem, s közben erős gázfejlődés volt megfigyelhető.

A másik lehetőség az, hogy az elektródák közé helyezzük a tekercset. Ez egy párhuzamos kapcsolást eredményez a feszültséget növelő tekercs és az áramot vezető cella között. Ez az összeállítás akkor üzemel jól, ha a cella ellenállása jóval kisebb a tekercs ellenállásánál. Ezt a készüléket is megépítettem és a várt módon működött.

A mágnesesség és a víz kapcsolatáról az információkat innét fordítottam.

Hozzászólok!

A weblap további használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás